2018. november 4., vasárnap

Rácz-Stefán Tibor: Élni akarok!


"Tiktak. A mutatók csigalassúsággal haladtak előre, én meg hiába bámultam az órát, hátha azzal felgyorsíthatom az időt. Igazán felkészülhettem volna rá, hogy az utolsó percek lesznek a legborzasztóbbak."

*

Mernél szeretni, ha az időd lejárt? Lilla már évek óta a halál árnyékában él. Beteg, és tudja, hogy csak hetek vannak hátra számára. Hazatér a kórházból, hogy teljesítse a bakancslistáját, segítsen szeretteinek az álmaik elérésében, és még utoljára átélje a hétköznapok egyszerű csodáit. Nem is vágyik ennél többre, ám ekkor megismeri a szomszéd srácot, aki az összes tervét felforgatja… Noel egy pimasz, irritálóan vonzó, de közben érzékeny fiú, akinek mindene a fotózás, és az az álma, hogy bejárja a világot. Nem is sejti Lilla sorsát. A két fiatal egyre közelebb kerül egymáshoz, de Lilla nem akar szerelembe esni. Nem vágyik másra, csak hogy a fiúval lehessen, de retteg attól, hogy Noel viszonozza az érzelmeit. Mi a jobb?
Ha az ő érdekében eltaszítod magadtól azt, akit szeretsz, vagy ha esélyt adsz a boldogságnak, bármilyen röpke legyen is?

Éld meg a csodákat!


Borzalmasan nehéz volt olvasnom a regényt, de egy percig sem bántam meg, hogy újra átéltem a fájdalmat, hiszen nekem is nem egy olyan szerettem volt, akit a rák vitt el és nagyon megviselt. A fájdalom a mai napig nem múlt el és azok az érzések kavarogtak végig bennem olvasás közben, amit akkor éreztem, amikor a halálos ágyon ülve fogtam a kezüket és azért imádkoztam, hogy ne fájjon nekik és békés legyen az átkelés, mert sajnos egyikőjüket sem lehetett már megmenteni.

Rácz-Stefán Tibor neve elég ahhoz, hogy biztosan tudjam, hogy olvasnom kell a legújabb regényét is. Azt már megszoktam, hogy elgondolkodtató témákról és élethelyzetekről ír, de az Élni akarok! felülmúlja az eddigi összes alkotását. Komoly, valós, szívszorító, szomorú és a szívet-lelket darabokra tépő regénnyel van dolgunk. Nagyon nehéz erről a kötetről írnom, mégis vétek lenne kihagyni, ha nem osztanám meg a gondolataimat és az érzéseimet, hiszen ezúttal Tibi nemcsak önmagát múlta felül, de amellett, hogy az elmúlásról írt, azt is előtérbe helyezte, hogy élni kell, meg kell élni a dolgokat, minden egyes apró örömöt értékelni kell, mert sosem tudhatjuk, hogy meddig tarthat ez még és mikor jöhet el számunkra is a vég. A rákot mint betegséget is úgy közelítette meg, hogy nem szépített rajta, egyből szembetaláltuk magunkat a nehézségekkel és a fájdalommal, ami ezzel a betegséggel jár. Tudtam, hogy milyen végkimenetelre számíthatok, mégis teljesen letaglózott. Sok mindenre fel lehet készülni, de az egyik olyan dolog amire nem lehet az maga a halál és Tibi is olyan érzelmesen, de egyben fájdalmasan írt az elmúlásról, hogy nemcsak a szívem facsarodott össze, de a lelkem egy darabkája is az enyészeté lett, amit cseppet sem bánok, hiszen ha már egy ember másképp fog gondolkodni az életéről és megtesz olyan dolgokat, amire vágyik, de valami visszatartja, már ezért úgy érzem, hogy érdemes volt megírni az Élni akarok! c. regényt. 

Maga a cselekmény rövid lefolyású, mégis csak úgy szaladunk előre. Nemcsak a jelen darabkái, de a múlt történései, a kezelések, műtétek világa is elénk tárul. Rövid, mert alig 1 hónapig kísérhetjük Lillát az útján, s mégis ez az egy hónap olyan, mintha egy újabb esélyt kapott volna a lány, hogy megtegyen olyan dolgokat, amiket még szeretett volna a könnyes búcsú előtt. Nem szégyenlem, de egy százas zsepi biztos elfogyott olvasás közben, s ti se vágjatok neki anélkül, mert hogy sírni fogtok a cselekményen és a végkimenetelen az biztos. Nehéz gátat szabni a könnyeknek, főleg akkor ha ez még Tibi írásmódjával is párosul. 

Az Élni akarok! alapvetően Lilla végső búcsúja, mégis egy olyan karaktert formált az író, akinek nem az a fontos, hogy ami kis ideje még hátravan azt magára fordítsa, hanem a szeretteire és emiatt lesz csak még fájdalmasabb az egész. Minden egyes megszólalással és tettel egyre jobban magaménak érezhettem Lillát és ahogy egyre inkább haladtam előre előtört belőlem az érzés, hogy nem akarok, hogy véget érjen, igenis megérdemelné, hogy happy enddel érjen véget a története, de mint az élet, így a kötet sem feltétlenül azt mutatja, amit szeretnénk vagy amire szükségünk lenne. Sokat gondolkodtam olvasás közben, hogy tulajdonképpen mit is jelent nekem a történet és higgyétek el élni kell, megélni a pillanatokat, kilépni a komfortzónából, élményeket gyűjteni, odafigyelni másokra, tenni a világért és nem utolsó sorban mosolyt csalni a szeretteink arcára, mert ez az, ami mindenkit éltet, hogy az, akit mi szeretünk boldog legyen. 

Az elmúlás fájdalmával indul a regény, s azzal is éri el a tetőpontot, de még így is váratlanul és leginkább felkészületlenül ért a lezárás. Rácz-Stefán Tibor egy percig sem ülteti el bennünk a remény magját, hogy van még remény, ne adjuk fel, hiszen már az elején tisztázta, hogy mire is számíthatunk, na de akkor is. Rendesen megszenvedtem a fájdalmasabb részeket és ha hiszitek, ha nem a mécses akkor tört el igazán, amikor azzal szembesültem, hogy mi mindenből marad ki Lilla, hogy miket nem élhet már át. De egyben valahol gyönyörű is, hogy Tibi így ebben a formában tudott írni az elmúlásról, hogy valós érzelmeket csalt ki az olvasóiból és elültette bennük a regény mondanivalóját és az egésznek a mozgatórugóját, hogy éljünk, ne keseregjünk felesleges dolgokon, hiszen a halál a mi nyakunkba is itt liheg, az meg már más kérdés, hogy mikor is jön el értünk. 

Magát a cselekményt megírni nem lehetett könnyű, de nagyon is megérte. Nem szenvedtem és nem éltem át ennyi fájdalmat már rég egy könyv által, s érzem, hogy sokáig velem fog maradni Lilla és az ő rövid életének mozzanatai. Emellett megtanított arra is, hogy ne fogadjuk el a sorsunkat, hiszen rajtunk áll, hogy kikkel leszünk életünk végéig, s mit is szeretnénk, addig csinálni. Magát a bakancslistás ötletet pazarnak tartom, s nemcsak azért, mert olyan tételeket vitt fel, amik könnyen megvalósíthatóak, hanem azért is, mert racionálisak és ésszerűek is. 

A cselekmény két részből áll, egyrészt Lilla utolsó hónapjait sűríti bele Tibi, másrészt az elmúlt évek szenvedései is szerepet kapnak, megmutatja, hogy mi is vezetett el a végső döntésig, s a borzalmasabb, kínokkal teli kezelésekbe, a gyengeségbe és a kimerültségbe is betekintést nyerünk. Összességében szívszorító történet az élni akarásról és arról, hogy mi mindenre képesek lehetünk, ha másokat helyezünk előtérbe, s ezáltal mi is sokkal boldogabbak leszünk. Fájdalmas olvasni, de minden egyes elejtett könnycsepp megéri a fájdalmat és a szenvedést, mert garantált, hogy az Élni akarok! után teljesen más nézőszögből tekintünk a világra és a mindennapi dolgainkra. Teljességgel megérte megírni Lilla történetét, még akkor is, ha oly keveset élt és nem lehetett olyan vége a regénynek, mint amit megérdemelt volna. De emiatt is olyan valóságos, szívbemarkoló és kitárulkozó. Nemcsak bátor, de a nyers őszinteségével megkapó is. Fáj, de egyben meg is erősít. Minden elismerésem Tibié.
"Ahogy eltűnt a szeme elől a kamera, észrevettem, hogy bámul rám. Különlegesnek éreztem tőle magam, és gyönyörűnek. Eddig soha nem tartott senki annak, és nem is lepett meg. Egy haldoklóban nincs sok szépség."

" - Régóta vágytam rá, és sejtettem, hogy jó lesz, de... Olyan volt az a csók, mint amikor csekkolod egy könyv fülszövegét, és tudod, hogy imádni fogod, de minden képzeletedet felülmúlja az, amikor végre olvashatod. Egyszerűen szavakat is nehéz találni rá!"

" - Nem kötelező mindig erősnek lenned. Te is kiborulhatsz, te is lehetsz gyenge. Senki sem fog kevesebbet gondolni rólad miatta, ugye tudod?"

"Nekem nem juthat szerelem. Nem lehetek az a lány, aki magába bolondítja a fiút, és aztán kötelezi őt, hogy a szerelem nevében nézze végig a halálát, és legyen vele az utolsó percig."



Köszönöm a Könyvmolyképző Kiadónak a könyvpéldányt! Ha te is elolvasnád ide kattintva megrendelhető 16%-os kedvezménnyel!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése