2018. március 31., szombat

Rebecca Yarros: Full Measures - Tiéd vagyok


"Ki a fene lehet reggel 7:05-kor?"

*

„Tudta. Anya ezért nem akarta kinyitni az ajtót. Mert tudta, hogy meghalt.”

Ember Howard 20 éves, és apja mindig is katona volt. Ő is tudta az igazságot. Az ajtóban katonák álltak, ami azt jelentette, hogy az apja nem tér haza többé. Amit azonban nem tudott, hogy honnan talál majd magában annyi erőt, hogy a gyászba belerokkant édesanyja helyett összetartsa a családot.

Aztán belép az életébe Josh Walker. A hokicsapat sztárja, közvetlen szomszédjuk, nem is beszélve arról, hogy az érintése különösen gyengéd, és újra és újra megmenti Ember életét. Van benne valami, ami miatt egyetlen pillantása vagy egyetlen érintése elűz minden fájdalmat. Ember bármennyire is szeretné kikapcsolni az érzelmeit, és egymaga megbirkózni a gyásszal, nem tagadhatja a kettejük között kialakuló vibrálást.



Még az előtt kinéztem magamnak ezt a könyvet, hogy egyáltalán magyarul megjelent volna. Nagyon sok jót hallottam már az írónőről, s baromi kíváncsi voltam, hogy vajon megüti e azt a mércét, amit a kiadó állított fel a Rubin Pöttyös kategória bevezetésével. Minden RP könyvnek megvan a maga stílusa és oka, amiért belekerült a csoportba, de a Tiéd vagyok nemcsak tökéletesen beleillik, de ki is emelkedik közülük. A fülszövege alapján egy sablonos sztori ugrik a szemem elé, de ebben minden volt csak sablonosság nem, persze az alapok kellettek ahhoz, hogy ne legyen unalmas és igaz, hogy olyan elemeket is felhasznált, amiket már oly sok könyvben olvashattunk, mégis kiemelkedik minden eddigi RP könyvem közül. Tipikusan az a történet, amit mindenkinek olvasnia kellene és ami esélyt is érdemel az olvasásra, hiszen nemcsak új kedven írónőm született Rebecca Yarros személyében, de még a történet is szívbemarkolóan gyönyörű és fájdalmas.
Már az első fejezet után szó szerint darabokra tört a regény. Olyannyira in median res a kezdése, hogy az valami hihetetlen. Nem sokat teketóriázik azzal az írónő, hogy felépítse az előzményeket vagy a cselekményt, hanem egyből próbára teszi az olvasóit, hogy vajon vagyunk e elég erősek ahhoz, hogy egy ennyire brutális, szomorú, letargikus és szívet összetörő kezdet után folytassuk a történetet. Mielőtt elkezdtem volna odaadtam az egyik barátnőmnek, akinél túl sok volt a kezdés és szó mi szó majdnem a falhoz vágta, hogy mégis hogy lehet így elrontani és nem is haladt vele tovább. Igaz, hogy erőt próbáló, de nagyon is megéri végigszenvedni az első nehezebb időszakot, mert ahogy kikristályosodik a történet és az üzenete minden sírással töltött perc értelmét nyeri. Mint tudjátok már többször is hangoztattam, hogy én bizony nem, vagy csak nagyon ritkán sírok könyveken, de a Tiéd vagyok annyira mélyen érintett, hogy erősen ajánlok a százas zsepi beszerzését mielőtt egyáltalán elkezdenétek. Több olyan ponttal is rendelkezik a történet, ahol eltörhet az a bizonyos mécses; de ahogy a végére rádöbbentem semmi szégyellni való nincs benne, ha teljesen átéljük és ha a hatalmába kerülünk, mivel pontosan ez történt velem is és annyira hálás vagyok a kiadónak, hogy elhozta nekünk ezt a sorozatot, nagyon remélem hogy folytatni is fogják és még több különleges pillanatot élhetek át, még többször érezhetem magamat szerencsésnek és még többször jöhet velem szembe, hogy kockáztatás nélkül nincs nyereség. Ha valaki fontos nekünk a döntéseit is el kell fogadnunk és úgy alakítani az életünket, hogy magunknak feleljünk meg és ne magunknak.

A történet nemcsak Ember életét szakította darabokra, hanem az enyémet is. Vele együtt lélegeztem, vele együtt roppantam össze majd szépen lassan együtt jöttünk ki a gödörből. Ez nemcsak egy egyszerű, sima, szépen megírt romantikus történet. Jóval több annál. Az életről, a döntésekről, a következményekről és saját magunkról szól. Arról, hogy bármelyik pillanatban bekövetkezhet egy olyan esemény, ami fenekestül felforgat mindent, s nem elég erősnek lennünk, mert a túlélés a kulcs. Az, hogy ne csak létezzünk, hanem éljünk, h nézzünk szembe a félelmeinkkel, és ehhez mérten döntsünk. Ne féljünk lépéseket tenni a jobb élet reményében, és ne fosszuk meg magunkat a boldogságtól, hiszen soha sem tudhatjuk, hogy mikor lesz vége.
Mindössze három kopogás is elég ahhoz, hogy minden a feje tetejére álljon, s December Howarddal ez is történik. Három kopogás és megszűnik a stabilitás a lába alatt. Egy olyan feladathoz kell felnőnie, ami túlnő rajta, ami nem az ő kötelessége lenne, mégis neki kell helytállnia és megmutatni, hogy igenis egybe tudja tartani a családját,akkor is ha ehhez le kell mondania dolgokról. Az a helytállás és felnövés a feladathoz, ami végig jellemzi Ember jellemét példaértékű és csodálatra késztet. Igazi felnőtté válásnak lehetünk szemtanúi. Nemcsak hogy érző-lélegző történetet írt az írónő, de olyan elemekkel, olyan egyedi sajátosságokkal is tarkította azt,amitől csak még kézzel foghatóbb és még szerethetőbb lett. Minden egyes sora maga a gyógyulás felé vezető út, az a lépcsősor, ami ahhoz kell hogy a gyász és megunt életkedv után a helyes irányba terelje a Howard család tagjait. Nagyon erős kezdet és igazi erő lakozik benne.

A szerelem és annak kialakulása messze menően felülmúlta minden várakozásomat és teljességgel megmutatja azt, hogy vannak még olyan dolgok, amikért érdemes és kell is küzdeni. Nemcsak a történettel vett le a lábamról Rebecca, hanem azzal is, ahogy sorba állítja az újabb és újabb akadályokat Ember elé, s ahogy megmutatja, hogy rajta kívül más, hogy vészeli át a veszteséget, a hiányt és azt az érzést, amikor tudatosul bennünk, hogy már csak emlékek maradnak az elvesztett szerettünkről. Jóval többet ad, mint egy volt hokisztár és egy átlagos lány szerelmét, hiszen ami végbe megy Josh és December között már azért érdemes volt papírra vetni az írónőnek a gondolatait, de a keret, amibe foglalta az egyszerűen megismételhetetlen és utánozhatatlan. Nagyon nagy kedvencem lett a Full Measures. Ha a többi eleme is ennyire kiváló a sorozatnak, akkor nagyon jóba leszünk. De visszatérve Josh-hoz. Egy olyan karakterrel van dolgunk, aki jóval többet rejt magában annál, mint amit elsőre gondolnánk róla, s ha hiszitek, ha nem ő az élő példa arra, hogy mennyire félre is lehet minket olvasókat vezetni azzal, hogy csak a közepe fele jutnak el olyan létfontosságú információk, amik mindent megváltoztatnak és a feje tetejére állítanak. Igazi érzelmi hullámvasútban volt hiszem. Egyszer lent voltam, egyszer fent, de amikor fent éreztem magam, akkor olyan kellemes és rózsaszín volt minden, viszont amikor elérkeztem a hullámvasút aljára, akkor nemcsak megtört a szívem, de apránként szedegethettem is fel, s ezen az sem segített, hogy amikor már azt hittem, hogy minden megoldódni látszódott bedobott egy akkora csavart az írónő, hogy percekig keresgélhettem az államat, hogy hova is gurult. Nem győztem ismételgetni ekkor magamban, hogy nem, nem és nem. Ezt nem csinálhatja Rebecca, de bizony megtette. Azért az a mentségére szóljon, hogy a happy end nem maradhat el nála sem és teljesen nyugodt, de darabokban heverő szívvel fejezte be Josh és Ember lelket gyilkoló szerelmi történetét. Ha Jagger könyve is ennyire fájdalmas kétszer meggondolom, hogy mennyi zsepit veszek magamhoz, mert száraz szemmel nem lehet végigolvasni. Képtelenség. Még a legkeményebb szívet is megpuhítja.
" - Régen nagyon népszerű voltál, kiváló sportoló, állandóan valami "rosszfiú vagyok, szarok a világra" légkört árasztottál magadból, és ne haragudj, hogy ezt mondom, de egy seggfej voltál."

" - Mert erre volt szükséged. Annyira elfoglal, hogy mindenki mással törődj, hogy nem is veszed észre, ha valaki rólad szeretne gondoskodni. Úgyhogy mondd meg, hogy mit szeretnél, mi legyek neked, és én az leszek."

" - Te meg December Howard, basszus, és egészen véletlenül az egyetlen csaj, aki igazán érdekel. Én nem Riley vagyok! Ha én választok valakit, akkor az végleges. Nem foglak cserben hagyni. Nem azért jutottam oda a hokival és a sulival is, ahova jutottam, mert olyan könnyen feladnám. Én téged választalak."

" - Minden rohadt lélegzetvétellel. És életem végéig szeretni foglak, December Howard, ha mellettem leszel, ha nem. Lehet, hogy gyengének tartod magad, de nálad erősebb nőt nem ismerek."



Köszönöm a Könyvmolyképző Kiadónak a könyvpéldányt! Ha te is elolvasnád ide kattintva megrendelhető 16%-os kedvezménnyel!



2018. március 29., csütörtök

Kylie Scott: Deep - Tónus


"Pozitív."

*

Ennek az egyéjszakás kalandnak nem így kellett volna végződnie… Pozitív. Két kicsi vonal a terhességi teszten azt jelenti, hogy Lizzy Rollins teljesen mindennapi élete mindörökre megváltozik. És mindez egyetlen hatalmas hiba miatt, amit Las Vegasban követett el a Stage Dive lehengerlően szexis basszgitárosával, Ben Nicholsonnal. Kit érdekel, ha Ben volt az első férfi, aki miatt Lizzy úgy érezte, nem tud ellenállni a vágyainak? Sajnos azonban a lány azzal is tisztában van, hogy teljesen mindegy, ő mire vágyik, Ben egy kellemes szórakozásnál semmi többet nem akar. Ben tisztában van vele, hogy számára Lizzy érinthetetlen. Tökéletesen és végletesen. Mivel a legjobb barátja feleségének a húga, teljesen mindegy, mennyire izzik kettejük között a levegő, teljesen mindegy, mennyire kedves és vonzó Lizzy, okosabb, ha távol tartja magát tőle. Azonban egy pillanatnyi megingás a Bűn Városában, és Ben kénytelen megtanulni, hogy ami Vegasban történik, nem biztos, hogy Vegasban is marad. Ő és Lizzy most már a lehető legmélyebb módon kötődik egymáshoz… de kialakulhat ebből valódi szerelmi kapcsolat?


Elérkeztem ehhez a pillanathoz is, amikor az utolsó negyedik kötetet foghattam a kezembe és veszhettem el benne, igen ám, de a legújabb hírek szerint nem feltétlenül Ben története az utolsó a sorozatban, de hogy ebből lesz e valami vagy megmarad a képzelet szárnyán az majd idővel kiderül. Maga a Deep eltér a többi kötettől, hiszen már a borító sem olyan, mint amit vártam, és emiatt szomorú is vagyok, hiszen szeretem ha egységes valami, de megértem az okokat és azt is, hogy miért nem lehetett az eredeti verzióval elkészíteni, s a fordításban is változások álltak be.
Még mindig Császár László fordította, de azért érezhető egy kis megújulás is benne. Azt le szeretném szögezni, hogy iszonyat jó munkát végzett a fordító és én alapjáraton is nagyon bírom a stílusát, de amit a Tónus alatt produkált az egyszerűen zseniális. Nagyon régen nevettem ennyit olvasás közben, és baromi jól éreztem magam. Igazi élvezet volt az olvasása, és igen ez részben az írónő érdeme, de ha nem Császár László a fordító lehet, hogy nem lenne ennyire szórakoztató és egyedi. Imádom a fordításait. Az meg már meg sem lep, hogy Kylie Scott kötetről-kötetre nyűgöz le és kápráztat el. Amikor elkezdtem ezt az egész Stage Divr sorozatot meg sem fordult a fejemben, hogy ennyire jó, ennyire pikáns, egyedi és szórakoztató lesz. Az a kezdeti löket, ami elindított úgymond a lejtőn még mindig megvan és nagyon nehéz összehasonlítani a köteteket, mivel épp amelyiket éppen olvasom az rabolja el a szívem és addig nem ereszt, amíg nem jön a következő bandatag története. Bennél is ez történet, s ezen már csak azért is meglepődtem, mert egyáltalán nem voltam úgy kíváncsi a történetére, mint mondjuk Maléra, aki még mindig a No.1 nálam. A sorozat előző elemeiben annyira nem kötött le sem Ben karaktere, sem az nem töltött el vágyakozással, hogy közelebbről megismerjem, viszont ahogy megnyílt és elolvastam a Deep kezdősorait nem volt megállás. Csak úgy faltam a sorokat, közben magamban mosolyogtam és biztos vagyok benne, hogy dilinyósnak néztek az emberek, de minden egyes olvasással töltött perc maximálisan megérte ezt, hiszen humor, kifejezőképesség és erotika szempontjából ez a kedvenc részem. Minden másban Mal a nyerő. De ami a leginkább megfogott az a nem megszokott kezdés, hogy egyből belevág a szituáció közepébe, abba a bonyodalomba, ami elindítja a cselekményt és cselekvésre készteti a szereplőinket.

Miután megismerjük a nagy titkot az írónő egyből egy visszaemlékezéssel, egy magyarázattal szolgál nekünk, hogy minden tiszta és érthető legyen. Amúgy ez a fajta megoldása annyira újdonság volt számomra, mégis imádtam. Nem is lehetett volna ennél jobban megoldani, tekintve hogy már maga az írónő is nem egyszer meglepett, s ezt újból be is bizonyította, hogy igenis meg lehet írni úgy egy rock banda tagjainak a történeteit, hogy mindegyikben mutasson valami újat, valami olyat, ami eddig még nem volt és amitől egyik előző kötetre sem hajaz a történet. Maga a megtestesült egyediség és ezt a szó legpozitívabb értelmében értem.
Imádtam, ahogy az írónő alakította a karaktereket, a cselekményt, ahogy betekintést engedett az előző három kötet szerelmeseinek történetébe, hogy megmutatta milyen maradandót, ámde törékenyet alkotott, ami csak még érzékibbé, humorossá, vágyottá és letehetetlenebbé tette a már így is a tesztoszterontól és a nemi vágyaktól túl csorduló történetet. Mind a két fél részéről erősen érezhető a szexuális túlfűtöttség, a feszültség és a megoldásra váró "probléma" elsikálása. Ha már szóba jöttek a karakterek... Ben igaz, hogy csak ebben a kötetben fogott meg, viszont az tagadhatatlan, hogy mennyire pajzánná és erotikussá válnak a sorok, akkor amikor a drága narrátorunk, Lizzy - Anne húga, Mal sógora - enged a kísértésnek vagy akkor, amikor éppen belevesz a pillanatba és megéli azt.

Külön meg szeretném köszönni Kylie Scottnak, hogy Lizen keresztül részese lehettem abban a fergeteges vegasi esküvőben, Mal szövege még mindig eszméletlen és nem csoda, hogy nehezen szabadulok a markából. De ez az erős férfi jellem a Deep lapjain is megmutatkoznak. Magát az alapkonfliktust nem így képzeltem el. Egy percig nem gondoltam volna, hogy egy ennyire komoly dolgot fog helyezni az írónő a középpontba, mégis így kerek és így ad egy teljes egészet . A rock zene és maga a turnék világa még mindig jelentős szerepet játszik a cselekmény alakulásában, de az érzelmekre, a belső vívódásokra, a jellemfejlődésekre, a felnőtté válásra és önmagunk megismerésére is kellő figyelem irányul. A történet által én is átértékeltem jó néhány dolgot,s hogy ezek milyen irányba fogják elindítani azt a bizonyos lavinát nemsokára meglátom,de addig is ha tehetitek olvassátok el a Stage Dive eddigi 4 részét és merüljetek el benne. Ne csak a történetet lássátok, hanem azt is, ami mögötte van. Élvezzétek a szókincsét, a különféle sajátosságait, a történet mondanivalóját, a történet izgalmasságát, a sors kiszámíthatatlanságát és azt a nem mindennapiságot, amit az írónő írásai által átélhetünk. Ben és Lizzy akár tűz és víz is lehetnének, de megmutatja Kylie, hogy milyen előnye is lehet annak, ha ezek az elemek összehangolódnak, ha egymásra vannak utalva és ha nincs nagyon más lehetőségük, mint az ösztöneiket követni és szembeszállni egy erős akarat ellen - Mal - és bebizonyítani azt, hogy igenis lehet tűzből és vízből egy mindenki számára kedvező és gyümölcsöző kapcsolatot kialakítani.
"Nem is hallottam, miről beszélgetnek a többiek, csak őt bámultam. A világ többi része akár el is tűnhetett volna, azt sem veszem észre, mert boldogan bámultam volna tovább Ben Nicholsont még egypár órán keresztül. Vagy napon. Hónapon."

" - Mert szeretném tudni, hogy minden rendben van veled, hogy rajtad tarthassam a szemem, mert nem szeretném, ha azt hinnéd, hogy ezzel az egésszel teljesen egyedül leszel kénytelen megbirkózni. Nagyon sok oka van, miért."

"Ez a szó! Valahogy el kell érnem, hogy ha ezt hallom, boldog gondolatok töltsenek el. Mert csak így működhet ez az egész. Bennel a legjobb barátok leszünk. Barátok, barátok, barátok."

"Arra gondoltam, hogy ez a pasi díjat érdemelne. Valamit, ami elismerné a szeretkezés és a többszálú feladatmegoldás terén szerzett elévülhetetlen érdemeit. Bakter!"

"A Stage Dive párjai mind nagyjából egyformán működtek. Talán minden zenész és művész így szeret, ennyire elkötelezett a szerelem iránt. Vagy teljes szívvel mennek bele, vagy sehogy. Hihetetlenül megélték minden szenvedélyüket, és sokszor ez irányította egész életüket."



Köszönöm a Könyvmolyképző Kiadónak a könyvpéldányt! Ha te is elolvasnád ide kattintva megrendelhető 16%-os kedvezménnyel!



2018. március 27., kedd

Sienna Cole: Lefelé a folyón ~ EXKLUZÍV RÉSZLET


Nemsokára könyvbemutató, pontosabban április 15-én az Álomgyár Könyvesboltban 17.00-kor, de addig is szerettünk volna az írónővel kedveskedni nektek egy exkluzív részlettel, amit eddig még sem az oldalán, sem pedig a zárt csoportjában nem osztott meg. Már ebből a megosztott részletből is látszik, hogy mennyire különleges és egyedi lesz ismét az, amit Sienna megírt nekünk, hiszen, akik olvastak már tőle azok tudják, hogy mennyire a lelkéből ír, s hogy mennyi energiát is fektet bele, hogy egy-egy története izgalmas, nem szokványos és nagyszerű legyen, amit az olvasók ugyanúgy szeretnek és imádnak, mint maga az írónő. Ez után a részlet után még jobban várom, hogy a kezembe foghassam, olvashassam és elragadhasson Sienna újdonsága. 

*

Te hiszel a sorsszerűségben?
2002 májusában megdöbbentő vallomás söpört végig az Egyesült Államokon. A fiatal és mélyen megsebzett Alice Carrington olyan titkot hozott nyilvánosságra, mely felbolygatta és felháborította az egész országot. Alice megrettent a felelősség súlyától, és a szökést választotta, de elképzelni sem tudta, hogy tettei milyen események láncolatát indítják el. Olyan sorsokat csomózott össze, melyeknek sosem kellett volna találkozniuk.
Lynn Walker pincérnőként dolgozik Hohenwaldban, egy isten háta mögötti tennesseei településen, és egyetlen célja, hogy valóra válthassa lánya álmait. Frank Carrington újságíró és családapa, aki megszállottan küzd gyermeke igazáért. Jeffrey Mills zseniális tehetséggel megáldott, ám nehéz sorsú festőművész, akit egy személyes tragédia pályája feladására késztet. Az egyetlen közös nevező hármuk életében Alice titka, melyet csak az idő és hármuk külön-külön kibomló, majd egymásba kapcsolódó élete oldhat meg.



A várva várt részlet

*
*
*

"– Mindent átnéztél? – léptem be Ally szobájába. Nicole az egyszemélyes ágyon ült, a szemét könnyek árnyékolták, de próbált erős maradni. Körülötte halmokba rendezve hevertek Ally cuccai. Minden szekrényét kiborította, és egyesével nézte át a holmiját. A ruhákat félredobta, a többit pedig megpróbálta valamilyen logika mentén csoportosítani.
– Az összes könyvet átforgattam, minden füzetet végiglapoztam.
– Mit kerestél? – érdeklődtem.
– Valamit… bármit. Talán búcsúlevelet…
– Nem látom okát, miért hagyott volna búcsúlevelet – gondolkodtam el. – Nem örökre ment el.
– Tudom, de akkor is. Azt reméltem, hogy legalább pár szóval megnyugtat minket. Arra vette a fáradságot, hogy megírja azt a levelet, de nekünk nem üzent semmit…
– Biztos vagy benne? – néztem körül.
– Már ötletem sincs, hol keresgélhetnék.
– A számítógép? – pillantottam az íróasztalon álló monitorra.
– Nem értek hozzá, de ott sem találtam semmit.
– Engedj oda – kértem, majd leültem a kissé elhasznált forgószékre. Amint megmozdítottam az egeret, a monitor felvillant, és már ott is voltam a fájlkezelő programban. Ally rendet tartott a gépén, mindent szakszerűen mappákba rendezett. Ott voltak az iskolai jegyzetei, az internetről letöltött, általa érdekesnek vélt dokumentumok, a családi és a személyes fotói külön-külön felcímkézve. Minden a maga helyén, semmi felesleges szemét. Nem úgy, mint az én gépemen – gondoltam magamban –, azon egy évtized alatt sem igazodna ki senki. Hamar végigfutottam a fájlokat, de semmi érdekeset nem láttam. Ezután megnyitottam a böngészőt, és rögtön a keresési előzményekre kattintottam.
– Kitörölte – morogtam az orrom alá.
– Az mit jelent? – kérdezte feszülten Nicole, aki ott ült szorosan mellettem, és ő is a képernyőre meredt.
– Nem tudjuk megnézni, milyen oldalakat böngészett, mert eltüntette a nyomokat. – Hirtelen megpillantottam a levelezőprogram ikonját. Abban bíztam, hogy a jelszavait megjegyeztette, és nem jutott eszébe, hogy ezeket is elrejtse, de tévedtem.
– Nem tudod a jelszavát? – fordultam Nicole felé.
– Honnan tudhatnám? – rázta a fejét idegesen. – Szerinted a levelei közt lesz valami?
– Fogalmam sincs, de ha minden kötél szakad, a rendőrségnél fel tudják törni a fiókot. – Újra visszakalandoztam a képekhez, hogy átnézzem őket. A legutolsó az érettségi bálon készült, alig egy hete. Csodálatosan festett földet seprő, mályvaszínű estélyi ruhájában, művészi kontyba fésült hajával. Mosolygott, ahogy a partnerébe kapaszkodott. A srác az évfolyamtársa volt, tizennyolc éves, pattanásos kis nyikhaj – emlékszem, Ally azt mondta, hogy ki nem állhatja, de hát valakivel el kell mennie a bálba. Pedig az is ott volt, akivel igazán menni szeretett volna… aki addigra már összetörte a szívét. Fogalma sem volt a rohadéknak, mi vár rá egy héttel később!
– Furcsa, mi? – hallottam meg a feleségem hangját. – Semmi nem látszik ezen a fotón. Olyan boldognak tűnik.
– Hogy a francba nem vettük észre? – fakadtam ki.
– A képlet nagyon egyszerű – húzta el a száját. – Te soha nem vagy itthon, engem pedig utál. Nem – tiltakozott –, ne vágj ilyen pofát! Évek óta egyre rosszabb a kapcsolatunk. Mindenen felkapja a vizet, és elrohan. Semmit nem oszt meg velem, mintha az ellensége lennék.
– Akkor is mi vagyunk a szülei! Tudnunk kellett volna erről…
– A legjobb barátnője sem tudott róla. Nagyon vigyázott rá, hogy ne derüljön ki… gondolom, Holden kemény kézzel fogta.
– A mocskos pondró! – csaptam az asztalra.
– Annyiszor elképzeltem már… – nyögte Nicole el-elcsukló hangon. – Ahogy hozzáér… ahogy… maga alá teperi…
– Hagyd abba! – állítottam le. – Legszívesebben megölném, érted? Kibelezném, mint egy disznót. Nem akarom még jobban felspannolni magam, mert meg is teszem.
– Letették érte az óvadékot, hallottad?
– Hallottam – fintorogtam. – Épp hogy csak őrizetbe vették, már mehetett is isten hírével. Délután egy kicsit utánanéztem…
– És? – vonta fel érdeklődve a szemöldökét. Elmeséltem neki mindent, amit megtudtam.
George Alexander Holden Pittsburghben született, negyvenöt éves. Történelemből és angolból szerzett tanári diplomát. Tíz éve helyezkedett el a St. Johnban, ahol hol ezt, hol azt a tárgyat oktatta. Jelentéktelen karrier. Az égvilágon semmi kiemelkedőt nem vitt véghez soha, nem voltak eredményei, nem hagyott maradandó nyomokat maga mögött. Az internet semmit nem árult el róla: se egy tudományos munka, se egy cikk, amit felmutathatna, se valamiféle bizonyítéka, hogy alkalmas lenne egy iskola vezetésére. Öt éve mégis megválasztották igazgatónak. Miért? Mije volt, ami a többi – jóval idősebb és tapasztaltabb – jelölt fölé helyezte? Ki és miért döntött úgy, hogy George A. Holdent egy középiskola élére helyezi? Aztán egyszer csak megtaláltam. Rátapadtam a képernyőre, és hirtelen apró, villámszerű szúrás hasított a mellkasomba, ami mindig akkor jelentkezett, amikor valami jelentőségteljes részlet felfedte magát előttem. Az újságírói szimatom szagot fogott. Most világosodott meg előttem, kicsoda George A. Holden felesége.
– Kongresszusi képviselő – mondtam. – Republikánus. A férjével ellentétben ő tényleg fényes karriert futott be, és nagyon magas körökben mozog.
– És ez mit jelent? – értetlenkedett, mire kimerülten fújtattam egyet.
– Azt, hogy nehéz dolgunk lesz. Kurva nehéz dolgunk."



Köszönöm Sienna Colenak ezt a részletet! Ha előjegyeznétek a könyvet ide kattintva megtehetitek 20%-os kedvezménnyel!


2018. március 25., vasárnap

Szekeres Judit: A múlt árnyékában


"El lehet-e temetni örökre a múltat?"

*

Szimóna és Márton, akiknek sikerült bebizonyítaniuk, hogy a szerelem képes legyőzni minden akadályt, az újrakezdés örömében boldogan vágnak neki a közös jövőjüknek. Azt azonban nem is sejtik, hogy az összes eddigi megpróbáltatás csupán előszele volt annak a tomboló viharnak, amely hamarosan mindent a feje tetejére állít. A történetben olyan új szereplők is feltűnnek, akiknek megjelenése visszafordíthatatlanul megváltoztatja a főhősök életét, és amikor a két fiatal már azt gondolná, hogy végre célba ért, sajnos rá kell jönniük, hogy az igazi kihívások még csak ezután következnek. Szimóna sok éven át titkolt múltja most feltárul, és elérkezik a pillanat, hogy farkasszemet nézzen élete legnagyobb ellenségével, amelyben Márton elszánt hősiességgel segíti őt. Ám az események váratlan fordulatot vesznek, és teljesen új fénybe helyezik a párkapcsolatukat. Vajon Márton valóban az a férfi, akinek Szimóna gondolja? Esetleg van, amit a lány még nem tud a párjáról? Mindez kiderül A múlt árnyékában című könyvből, amely a Meztelen igazság című regény folytatása. Tarts velem, ha te is szereted az izgalmakat.


Nem tudom, hogy mennyire emlékeztek, de nagyon megszerettem tavaly a Meztelen igazságot és alig vártam, hogy megjelenjen a duológia második része, hogy újra belecsöppenhessek Szimóna és Márton románcának történetébe, ami egy nem annyira váratlan, de annál inkább ütős véggel ért véget. Emiatt is féltem elkezdeni a második részt, hiszen annyira imádtam, ahogy vezeti az írónő a szálakat, hogy nagy volt bennem a félelem, hogy esetleg A múlt árnyékában nem lesz olyan nagy élmény, de szerencsére nem így történt, mivel méltó folytatása és befejezése a szerelmesek történetének.
Mint már említettem az első rész egy nagy függővéggel ért véget, s az a kíváncsiság ami hajtott a második részt illetően már az első oldal után odaszögezett a lapokhoz és csak úgy faltam a sorokat. Igaz, hogy a hosszát tekintve rövidebb, viszont sokkal tartalmasabb. Annyi minden történik, hogy az már szinte hihetetlen. Csak úgy kapkodtam a fejem olvasás közben, ahogy olvastam az újabbnál-újabb és meglepőbbnél-meglepőbb csavarokat, a furfangosan elrejtett részleteket, az apró utalásokat és a hatalmas bonyodalmat, ami mindent a feje tetejére állít, amit eddig biztosnak gondoltam. Kétség sem fér hozzá, hogy Szekeres Judit újból nagyot alkotott és megmutatta, hogy a varázsa nem csak egy köteten keresztül áll fenn és érződik, hanem valamennyi írásában érezhető az a tipikusan sajátos írásmód, ami az írónőt jellemzi. Már maga a kötet eleje olyan, amilyennek lennie kell. Megmutatja a szenvedést, a meglepődést, az örömöt, a hitetlenkedést, a sötét múltat,az elfeledett titkokat, a hazugságokat, a látszatot és azt a tündérmesébe illő szerelmet, ami Márton és Szimóna egymásra találását jellemzi. Ha őszinte akarok lenni, akkor még az első résznél is sokkal jobban élveztem, mivel igaz hogy az sem volt egyszerű menet, mégis ez a második sokkal életszerűbb, sokkal befogadhatóbb és hihetőbb. Életszerű problémák kerülnek előtérbe. Van igazság alapjuk. Megmutatják, hogy egyszer lent,egyszer fent vagyunk, de amíg van valaki mellettünk addig ez mindegy, mert a boldogság akkor a legédesebb, ha nem az ölünkbe pottyan, hanem akkor ha küzdeni kell érte, ha nemcsak a jó dolgokban van részünk általa, hanem a rosszakban is.

Nem tudom, hogy a két kötet írása között mennyi idő telt el, de érezhető rajta a fejlődés, a jobbá válás, a kifinomultság és az a különleges légkör, amit közben az írónő megteremtett. Az biztos, hogy nem kis munka lehetett benne, de minden ráfordított időt megért, mivel az egyik kedvenc folytatásommá vált a végére.
A cselekmény olvasása közben nem egyszer lepődtem meg, vagy éppen csodálkoztam rá dolgokra, de ez is benne a szép, hogy mindig volt valami olyan fordulat, vagy olyan régi, már-már elfeledett karakter, aki a felbukkanásával fenekestül felforgatta az állandóan pörgő folyamot, ami addig nem ért véget, amíg el nem értem az utolsó oldalra és nem szembesültem vele, hogy ennyi volt ez a csodálatos történet és nincs tovább, de cseppet sem sajnálom, mivel egy nagyszerű kalandban lehetett részem mind érzelmileg, s mind a történetet illetően. Sikeresen meggyőzött az írónő arról, hogy igenis megéri magyar szerzőktől olvasni és, hogy ők is képesek csodákra, képesek a meghökkentésre és az elkápráztatásra.

A történetet illetően annyi mindenre fényt derít, annyi mindent állít a középpontba, hogy én kevés vagyok ahhoz, hogy mindenre külön kitérjek, hiszen akkor sose lenne vége ennek a bejegyzésnek, és A múlt árnyékában, na meg a Meztelen igazság is azok közé a történetek közé tartozik, amiket olvasni kell és, amiket átélni muszáj. Imádtam, ahogy Judit szőtte a szálakat, ahogy újakat adott hozzá és ahogy elvette, elvarrta a régieket, természetesen úgy, hogy méltó lezárást adjanak az adott részeknek. Igaz, hogy egy nagyobb történetről van szó, mégis sok-sok kicsi részből áll, amiknek mind mind külön megvan a miértje és a mondanivalója. 

Nemcsak Márton múltjában turkálunk, hanem Szimónáéban is és olyan emlékeket idézünk meg ezáltal, amik már rég el vannak temetve, fájdalmasak vagy éppen hihetetlenek, de ott vannak, s ezek szépen lassan a helyükre kerülnek, s nemcsak hozzátesznek ezáltal a történethez, de építik is azt. Ahogy visszaemlékezünk a múltra Szimóna álmainak köszönhetően tágabb képet kaphatunk arról, hogy mennyire is különbözik Mártontól a gyerekkora, a neveltetése és a helyzete, de éppen emiatt vagy ennek ellenére egészítik ki oly jól egymást, ahogy erre az írónő is kellően rávilágít. Nincs a cselekményben semmilyen fölösleges szál, amik mind előkerülnek azoknak helyük és magyarázatuk van és még a drága, kis tündérke, Lúcia is újra előkerül ezzel színesítve és egyszerre bonyolítva Szimóna és Márton életét. De mindez eltörpül az utolsó fejezet mellett, amiben végre minden szenvedés, nehéz időszak meghozza a várt eredményt és végre olyan esemény bontakozhat ki a lelki szemeink előtt, ami egyszerre gyönyörű és szemet kápráztató. Meghozza a sok fáradalom és bonyodalom gyümölcsét, de az a levél a végén, hát nem is tudom... alaposan leesett az állam, és őszintén megvallva erre a csavarra egyáltalán nem számítottam és nem voltam felkészülve rá, de csak ajánlani tudom, hogy adjatok a duológiának egy esélyt, mivel Szekeres Judit tehetségéhez és hozzáértéséhez kétség sem fér, s alig várom, hogy újra olvashassak tőle. Ha szerencsém lesz talán Liza történetét is megismerhetjük. Ezt nagyon díjaznám.
" - Hercegnőm, az én születésnapi ajándékom te vagy. - Mosolyogva simogatja az arcomat. - Attól, hogy te nem tudsz róla, hidd el, tőled kaptam a legszebb ajándékot azzal, hogy újra mellettem vagy. Tegnap volt a szülinapom, éppen aznap, mikor kibékültünk."

" - Az én szüleim számára nem az a fontos, hogy ők milyen párt képzeltek el nekem, hanem az, hogy ki tesz engem boldoggá. Másfelől pedig, ha emiatt ennyire parázol, akkor jobb lett volna, ha meg sem kéred a kezem - mondom sértődötten."

"Anyának igaza van, valóban az. Soha nem hittem volna, mielőtt megismertem őt, hogy lesz egy ember az életemben, aki ennyire közel fog állni hozzám, és akinek már a hangjától is a fellegekben érzem magam. Alig várom, hogy hazaérjek és átöleljem őt."

" - Ne haragudj rám, Szimóna, de megvakít a fényed. Te vagy a napom, az éjben a csillagom, nélküled sötétségben élek - mondja könnybe lábadó szemmel."



Köszönöm az Álomgyár Kiadónak a könyvpéldányt! Ha te is elolvasnád ide kattintva megrendelhető 20%-os kedvezménnyel!


2018. március 23., péntek

Interjú Ruby Saw írónővel


Ruby Saw első, debütáló regénye a Pillangó-hatás a napokban jelent meg, ami már a fülszövegével és a gyönyörű borítójával egyből felkeltette az érdeklődésemet. Igényes kiadással van dolgunk, és igaz, hogy magánkiadásként jelent meg, de nem kell félni tőle, mivel a saját tapasztalataim alapján csak ajánlani tudom, hogy magánkiadásos könyvet is vegyünk a kezünkbe, hiszen azok is legalább, vagy ha nem jobbak, mint a kiadós társaik. Először Instagramon figyeltem fel az írónőre, ahol szeretettel posztol a cicájáról, és a könyvéről. Már akkor tudtam, sőt éreztem, hogy valamilyen úton-módon kapcsolatba kell kerülnöm ezzel a kedves teremtéssel és jobban megismerni. Igaz, hogy a puszta véletlen is közrejátszott, de amíg e sorokat olvassátok, addig a drága írónő ma ünnepli a születésnapját, ezért szeretném itt is megragadni a lehetőséget és boldog születésnapot kívánni neki! :) 


A könyv


Egy féltőn óvott huszonkét éves lány. A védelmező Apa, és három férfi, akik a lány kegyeit szeretnék elnyerni.
Liv Jackson újabb esélyt kap egy hatalmas csalódás után Rob Pierce képében. Esélyt a szerelemre, de nem tudja hogyan kezelje tapasztalat híján.
Az évekkel ezelőtti, múló bánat helyét úgy látszik egy következő veszi át, amikor hirtelen újabb lehetőséget kap Hiro Shentől. De hogy Liv még jobban összezavarodjon feltűnik a fájdalmas múlt is: Jay Cullen.
A fiatal lány csak szerelemre vágyik és ezért semmitől sem retten el. A három férfi egymásnak feszül a szívéért.
De az Apa ehhez vajon mit szól?



Az interjú


1.      Mit kell tudnia az olvasóidnak rólad?

Annyit mindenképpen, hogy nem szeretnék megközelíthetetlennek tűnni. Rám bármikor rám írhat bárki, barátságosnak vallom magam és közvetlennek, de nem áll tőlem távol a poén meg a vicc sem. Ezt inkább a környezetemben élők tudnák alátámasztani. Aki velem van, az biztos nem unatkozik. Ami viszont hátrányom az az őszinteség és a hatalmas száj. Egyébként elmúltam huszonkilenc éves, férjnél vagyok, gyerekem még nincsen, de van egy tüneményes cicám. És ebből eredően imádom a kis- és nagymacskákat is. Családcentrikus vagyok, a férjem és a családom az első. Dolgozom teljes munkaidőben nyolc éve.

2. Mióta foglalkozol írással?

Erre most vissza fogok emlékezni… Ha jól számoltam, akkor hetedikes lehettem, amikor írni kezdtem. Volt jó pár füzetecském a sületlenségeimmel, aztán ez lassan kimaradozott az életemből egészen 2013-ig. Azóta pedig aktívan írok, sok minden pihen a gépemen.

3. Honnan meríted az ötleteidet? Ki vagy mi inspirál?

Leginkább a zene inspirál. Nem szoktam tervezni, vázlatozni. Gyűlölöm a kötöttségeket, szabályokat. Ha szól egy jó zene, akkor elindulnak a gondolataim, és általában akkor születnek az ötletek is. De van olyan, hogy látok valamit, mit tudom én, egy jó filmet, és elgondolkozom, hogy jó az alapsztori, fel kellene turbózni, itt-ott elvenni belőle. Ez viszont ritkán fordul elő.

4. Mi volt a legszebb vagy éppen legmeghökkentőbb pillanat, amikor érezted, hogy érdemes írással foglalkoznod?

Amikor a volt magyartanárnőm azt mondta az írásomra, hogy ez jó, nagyon jó. Persze úgy összességében nagyon örülök a pozitív visszajelzéseknek, de ez tőle rettentően jól esett.

5. Milyen érzés volt először a kezedbe fognod a könyvedet?

Nem fogtam fel. Komolyan… Amikor kaptam a mintapéldányt éppen rohantam munkába és csak gyorsan kibontottam, hogy megnézhessem. Jó, elraktam és mentem dolgozni. Aztán a munkahelyemen nyugodt körülmények között kézbe fogtam és nem hittem el, hogy ez tényleg az enyém. Itt a munkám, és gyönyörű és nem hiszem el… Leírhatatlan, tényleg.

6. Eddigi életed során volt olyan könyv, amire azt mondanád, hogy hozzájárult ahhoz, aki most vagy és meghatározó élményt nyújtott neked az olvasása?

Nem igazán. Nagyon sok könyvem van, de ezek inkább történelmi, ismereterjesztő jellegűek, nem sok regényem van. 

7. A közeljövőben várhatunk tőled új könyvet? 

Ha a közönségnek tetszeni fog a Pillangó-hatás, akkor kap még két kötetet, utána pedig még bármi lehet. Szóval igen, várható.

8. Van kedvenc íród/írónőd?

Leslie L. Lawrence! Azért felkiáltójelesen, mert egyedül tőle olvasok el bármit. A legelső könyvemet is tőle olvastam, - A gonosz és a fekete hercegnőt – és azóta nekem más nem létezik. Imádom a stílusát, és nem utolsó sorban a tibeti vonalat alapból szeretem, így engem kilóra megvett az öreg.

9. Kik személyesítik meg a képzeletedben a karaktereidet és miért pont őket választottad?

Mindig fix „emberekkel dolgozok”, így az aktuális kedvencekről szoktam mintázni. Nem szeretek random kitalálni karaktert, mert akkor elfelejtem, hogy hogy néz ki. Látnom kell az embert ahhoz, hogy be tudjam mutatni, és szerintem így hiteles. A személyiségüket pedig én generálom.

10. Ki tervezte a borítót? Valami eszméletlen szép lett. Sokáig tartott mire kialakult a végleges formája?

A címoldalt én álmodtam meg, a többit pedig a kiadványszerkesztő barátnőm csinálta. Igazából övé az érdem, hogy ilyen szép lett. Nem volt nagy munka. Egyszerűre, de nagyszerűre törekedtünk.

11. Szabadidődben olvasol is vagy csak az írás köt össze a könyves világgal?

Fentebb említettem, hogy szerzőfüggő vagyok, így javarészt csak Lawrence regényt olvasok. De ha szégyen, ha nem regényt nem mostanában olvastam. Pár napja fejeztem be az új Assassin’s Creed könyvet, a Sivatagi esküt. Egyébként a történelem valamiért jobban vonz, azt bármikor olvasok. Regényre nehezen veszem rá magamat mostanában, pedig van pár olvasatlan Lawrence könyvem.

12. Mindig is az írással szerettél volna foglalkozni vagy csak úgy érezted, hogy meg kell osztanod a világgal a történetedet?

Ennek nagyon jó sztorija van… Tavaly ilyenkor még nagy hanggal tiltakoztam az ellen, hogy én bármit is kiadjak. Mert mekkora hülye az, aki kiad, ki olvas ma már könyvet, stb. Fogalmam sincs miért volt ez az elgondolásom. Aztán belevittek a kiadók meg a pályázatok világába és idén januárban pattant ki a fejemből az ötlet, hogy lehetne valami. Mivel nem vagyok egy türelmes ember, így a pályázatot el is vetettem. Csapjunk bele, most, azonnal! Tehát igen, meg szerettem volna osztani az emberekkel a fejemből kipattant történeteket. Sosem akartam az írással foglalkozni. Sokáig szégyelltem, hogy írok, és hogy miket. Mit fognak gondolni rólam? Ma már az arcomat adom az írásomhoz, már nem érdekel ki mit mond. 



Kedvcsináló idézetek


"A férfiak akkor jönnek csak rá, hogy mekkora dolgot veszítettek el, amikor az újra előttük van. Én is így voltam akkor. Úgy éreztem, hogy szeretem az előttem álló nőt. Úgy éreztem, meghalok, ha nem lehet enyém, és nem adhatom meg neki azt, amit évekkel azelőtt nem adtam."

"Kicsit talán fel is fújtam magam, hogy látszódjon, azért én heti egy alkalomnál többet járok kondizni, mint Mr Hipster. Az ing ’majd szétszakadt rajtam."

"Hé, lányok! Egy szerelmi csalódás még nem a világ vége! Mindig van új a Nap alatt. Minden ember okkal kerül az életünkbe. Mindig van mit tanulni, és levonva a tanulságot, bölcsebben tovább kell állni. Nem benne ragadni a múltban. Élni kell az életet legjobb belátásotok szerint. A sebek nyalogatása egy darabig megy, de aztán fel kell állni, és újra ringbe lépni. Emelt fővel, büszkén. Így lesztek csak erősek. Hogy amikor meglátod azt, aki a szívedbe taposott, csak legyints, és annyit mondj: ó, már kihevertem, köszi a leckét!"

"Aztán elgondolkodtam, hogy miért kéne nekem szégyenkeznem? Van nekem is munkám, rögtön kettő is, van diplomám. Igaz nincs több százezer dolláros Rolex a karomon, de van egy Iphone-om, ami csodásan mutatja az időt, és ez a gyönyörű, lisztes hajú nő a hátterem rajta. Az ÉN hátterem!"

"Mélyen a szemébe néztem, és elvesztem benne. Arra gondoltam, hogy hogy tehettem vele annyi rosszat annak idején? Mit gondolhattam? Szegény miken mehetett keresztül?"



Köszönöm az írónőnek az interjút! Ha titeket is sikerült meggyőznie a Pillangó-hatásnak ide kattintva megrendelhető, vagy ha dedikált példányt szeretnétek az írónő oldalán konzultálhattok vele!


2018. március 22., csütörtök

Charity Norman: Luke Livingstone titkos élete


"Elmesélek egy történetet."

*

Csak ​hazugságban lehet tisztességesen élni? A lányunk férje bestseller szerzőjének legújabb regénye. Luke Livingstone szerencsés ember: nagyszerű férj, gondos családapa, sikeres ügyvéd, a társadalom megbecsült tagja. Házassága irigylésre méltóan szép és a Londonhoz közeli családi háza maga a nyugalom szigete.

Pedig Luke hatalmas titkot rejteget. Az évek múlásával egyre képtelenebb elviselni a terhet, és egy napon úgy dönt, bevallja a családjának: amióta az eszét tudja, mindig nőnek érezte magát. A hátralevő éveit nem szeretné továbbra is úgy élni, ahogy azt mások elvárják tőle.

Lehet-e eltemetni valakit, ha nem halt meg, csak ezután másképp él köztünk? Mit szól Luke átváltozásához a feleség, a gyerekek, a kollégák? Ki marad mellette és ki fordul el tőle?


A kötet beharangozója szerint Jody Picoult regényeinek méltó vetélytársa Charity Norman nem szokványos regénye, ami olyan témát feszeget, ami határozottan jelen van, mégis keveset beszélnek róla, s ha mi magunk nem nézünk utána, akkor csak annyit tudhatunk, hogy vannak olyan emberek, akik nemi identitás zavarral küszködnek, de ennyi. Én saját magamat elfogadónak tartom, mégis nehézkesem volt emészthető a téma. Túlnőtt rajtam, de ennek ellenére nagyon érdekes volt.
Az igazat megvallva eddig még nem olvastam gender váltásról, s hogy fogok e még az a jövő nagy kérdése, mivel annyira szokatlan és annyira őszinte a történet mondanivalója, hogy nehéz úgy végigolvasni, hogy közben semmilyen érzelem nem ül ki az arcomra és nem foglalok állást valamelyik oldal mellett. Maga az írásmód nagyon gördülékeny, s emiatt is lehet lendületesen haladni vele, mégis több ideig olvastam, mint ahogy egy-egy könyvet kiolvasok. Ez főleg azért volt így, mert kisebb-nagyobb szüneteket kellett tartsak, hiszen olyan sok információval bombázott meg az írónő, amiket meg is kellett emésztenem. Nem sűrűn olvasni olyan könyvet, ami arról szól, hogy egy családapa hogyan is lett nő, hogyan is lett az, akinek már a születésétől fogva lennie kellett volna. Mindenféle előítéletmentesség és befogadóképesség kell ahhoz, hogy valaki a kezébe vegye Luke Livingstone történetét, de ha ez egyszer megtörténik utána már nincs visszaút és egy teljesen más ember fogja becsukni a könyvet, mint aki elkezdte és adott egy esélyt neki. Még most is igazából emésztgetem, de a mondanivalója már az első perctől kezdve világos.

Nem csak azért írta meg az írónő ezt a regényt, hogy egy teljesen új világot mutasson be, hanem azért is, mert ezzel útmutatást is ad azoknak, akik hasonló problémákkal küszködnek, nekik mutatja meg, hogy ha megvan az elhatározás utána már csak lépni kell és, akik foglalkoznak és törődnek velünk, azok ezután is fognak. Igazi próbatétel.
Az alapmotívumon túl az elfogadás és a reakciók különböző szegmentumait bemutatva terel minket az írónő a teljes és végérvényes állásfoglalás felé. Nemcsak a jelen történéseit van szerencsénk megtudni, hanem azokat az aprónak, de annál fontosabb mondható korai megnyilvánulásokat is, amik mind ahhoz vezettek, hogy a főszereplőnk, Luke nem akar többet családapa, nagyapa és férj lenni, mivel ő a lelke mélyén egy nő, akit rossz testbe zártak. Bármennyire is furcsa volt erről elsőnek olvasni, ahogy haladtam előre a történetben úgy kristályosodott ki előttem, hogy ennél nem is lehetne rosszabb valakinek az élete.
Mindenkinek vannak olyan tulajdonságai, akár belső vagy külső, amiket nem szeret magában vagy magán, de egy percre gondoljunk csak bele, hogy mi lenne akkor, ha tudnánk, hogy milyen neműek vagyunk, mégis pont az ellenkezője látszódik a megjelenésünkből és az emberek is mást látnak, mint amik valójában vagyunk. Nagyon megérintett és egyben el is gondolkodtatott, hogy aki ezt tudja magáról az, hogy képes elfogadni a nyilvánvalót és, hogy tudja megjátszani magát, s így élni az életét.

Az írónő is erre keresi a választ, s a cselekmény elején már döntés elé állítja regényünk főhősét. Meghalni vagy felfedni a valódi éned. Ez az a kérdés, ami elindítja magát a történéseket és, ami maga egy kész lavinát indít el, életeket bolygat fel, próba elé állítja a családtagokat és végzetes következtetéseket von le. Nagyon értékelem azt a kötetben, hogy nem csak egy szemszögön keresztül érzékelhetjük a változást, hanem megismerjük azt is, hogy a gyerekek mit éreznek a genderrel szemben és azt is, hogy maga a feleség hogyan és miként reagál a fennálló helyzetre. Mind a két pólus előtérbe kerül, az elfogadás és a zsigeri visszautasítás, gyűlölet is. Maga a gyűlölet részét még külön is ismerteti nekünk Charity Norman, hogy azt az állást is el tudjuk fogadni, és ne gondoljuk azt, hogy milyen maradi és csökönyös is Simon, Luke fia. Ami külön tetszett a kötetben, hogy Luke és Lucia személyét is külön kezelte az írónő és első körben az őszinteségével ragadta meg a figyelmemet az írónő. Nem teketóriázott, ahol kellett az arcomba vágta és őszintén, szinte szemrebbenés nélkül közölte velem az információkat, a folyamatot, ami által egy férfiből nő válhat. Nagyon alaposan utána nézett és belemélyedt a témába, hiszen érezhető, hogy bizony kutatások tömkelege áll e történet megszületése mögött.
" - Szerintem ez rajtad áll. Én csak azt tudom, hogy nekem meg kell változnom. Nem tudok tovább úgy tenni, mintha az lennék, ami nem vagyok."

" - Nem lehetek újra Luke Livingstone. Már nem hazudhatok tovább. Ha megpróbálnám, rámennék."

" - Luke - hajolt oda hozzám Judi, és mélyen a szemembe nézett. - Ha tényleg meg akarod fordítani a sorsodat, akkor nagyon biztosnak kell lenned magadban. Tényleg azt hiszed, hogy ezt a szellemet vissza lehet gyömöszölni a palackba?"

" - A hormonoknak köszönhetően megszűnik bennem a háború. Békét teremtenek. És megváltoztatnak, lassan, nagyon lassan."



Köszönöm a Lettero Kiadónak a könyvpéldányt! Ha te is elolvasnád ide kattintva megrendelhető 20%-os kedvezménnyel!




2018. március 17., szombat

John Green: Teknősök végtelen sora


"Amikor először ébredt bennem gyanú, hogy esetleg fikció vagyok, hétköznapjaimat Indianapolis északi rézén, egy állami finanszírozású intézményben, a White River Gimnáziumban tengettem."

*

A Csillagainkban a hiba szerzőjétől.
A tizenhat éves Azát sosem hozta igazán lázba a szökevény milliomos, Russel Pickett utáni nyomozás, de miután százezer dolláros pénzjutalom forog kockán, legjobb és legvakmerőbb barátnőjével, Daisyvel buzgón kutatni kezd utána. Együtt próbálják megtalálni az utat először is Pickett fiához, Davishez. Aza minden erejével igyekszik. Próbál jó gyerek, jó barát, jó tanuló és még jó detektív is lenni, miközben sötét belső gondolatai spirálként tekerednek köré. John Green, az Alaszka nyomában, a Katherine a köbön, a Csillagainkban a hiba, és Papírvárosok díjnyertes szerzőjének várva várt új könyve kíméletlen őszinteséggel meséli el Aza történetét. A Teknősök végtelen sora ragyogó regény szerelemről, akaraterőről és egy élethosszig tartó barátságról.



Az én hibám, de John Greentől csak a Csillagainkban a hibát ismertem, s az annyira összetörte a szívemet, hogy nem voltam biztos benne, hogy olvassak e még tőle, hiszen ő volt az első, aki férfi létére képes volt megsiratni a története végére és volt bennem egy nem éppen egészséges félelem a többi kötetével kapcsolatban, hogy vajon ezek is annyira szívbemarkolóak, mint a már említett regénye, de aztán jött a Teknősök végtelen sora és elsőre szerelembe estem belé. A fülszöveg kellően felkeltette a figyelmemet, ugyanakkor a borító valami eszméletlenül szép.

De ez még nem elég ahhoz, hogy ténylegesen meg is szeressem a kötetet, hiszen elsősorban magának a cselekménynek, a történetvezetésnek, a karaktereknek és a mondanivalójának kell elvarázsolnia, s azt tudom mondani, hogy akármilyen szokatlan témát is dolgoz fel - itt nem feltétlenül a nyomozást értem, nagyon nem -, de ennek ellenére igazi élmény olvasni. Kikapcsol, ellazít, együtt izgulhatok a szereplőkkel, foghatom a fejemet, ismerhetem meg egy különleges lány történetét, aki nem éppen szokványos gondolatokkal rendelkezik, akire sok mindent lehet mondani, de azt, hogy unalmassá vagy éppen élvezhetetlenné tenné a történetet, na azt nem. Ott volt izgalmas vagy éppen érzelmes, ahol kellett. Ha azt is számításba veszem, hogy milyen tanulságokat, életeseményeket ölel fel, hogy milyen magvas gondolatokkal nyújt, akkor nagyon sokrétű és nemcsak arra jó, hogy olvassuk, hanem arra is, hogy közbe mi magunk is ráébredjünk dolgokra és a nem éppen odavágó, de annál érdekesebb információforrásokat beépítve a tudatunkba gondoljunk vissza, hogy végső soron mennyire igaza is van Azának, a főszereplő lánynak, akinek a szemén keresztül élvezhetjük a történetet, hiszen a baktériumok és a betegségek körülvesznek, mégsem szabad, hogy ezek a rögeszmék megfertőzzék az életünket és úgy alakítsák, hogy alig merjünk csinálni valamit, mert éppen rettegünk attól, hogy ezt és ezt elkapjuk, de ez hülyeség, mivel már akkor ennyi erővel azzal is veszélyben vagyunk, ha csak ülünk vagy ha csak lélegzünk, s ezzel a gondolatmenettel nagyon szépen és finoman rávilágít arra John Green, hogy ami nem győz le, az megerősít.

Nagyon élveztem olvasni, nem is gondoltam volna, hogy majd ennyire beleeszi magát a bőröm alá és addig nem hagy békén, amíg a végére nem érek, de azért azt leszögezném, hogy rendesen féltem a végétől, hogy valóra válik Aza valamelyik félelme, valamelyik spirálja és belekerül abba az örvénybe, ami már nem megjavítható, ami végleges és maradandó. Olyan értékes tulajdonságokkal ruházza fel Green a karaktereit, amik nemcsak, hogy igazivá teszi őket, de még kézzelfoghatóvá és eredetivé is. John Green karakterei nagyon egyedülállóak, szerethetőek, különlegesek a maguk módján, értékkel rendelkezőek, szimpatikusak és van mondanivalójuk.

A történet egy kulcsfontosságú személy eltűnésével kezdődik, mégis a gimis Aza gondolatai, kételyei kerülnek előtérbe és az, hogy hogyan éli át a szerelmet, a rögeszmét, a barátságokat, azt ha már nem ő az első a barátnője életében és azt, hogy milyen más, ha kiszakítanak minket a megszokott mókuskerékből és szembesülünk azzal, hogy bizony a mi világunkon kívül is van élet és nem mindenkinek az a norma, ami nekünk történetesen az. A történetnek minden egyes sora érték.. Annyi mindenre világít rá, s közben igazi fejlődéstörténetet, igazi sikersztorit élhetünk át. Mi magunk is belekerülünk a mókuskerékbe, abba a spirálba, amit John Green megalkotott, de egy percig sem bántam, mert értékes órákat szerzett ezzel nekem és remélem, hogy azoknak is, akik még rajtam kívül olvasták vagy olvasni fogják.

Az író kifejezésmódja, ahogy a tudomásunkra hozza a dolgokat nagyon különleges, de eközben nagyon könnyen emészthető is és egy percig sem törjük azon a fejünket, hogy ez eltérne az átlagtól, mivel amíg JG regényeket olvasunk addig az a normális, amit megmutat nekünk, az már más kérdés, hogy utána elgondolkodunk, hogy valóban ez a normális e. Emellett a fájdalom feldolgozására helyez nagyobb hangsúlyt arra, hogy megmutassa, hogy mindegy, hogy milyen veszteség ért fel lehet dolgozni, csak kell hozzá a megfelelő ember, s így jön be a képbe Davis, Noah és Daisy, akik Aza mellett szerves részei a történetnek. Az ő karakterük is ugyanúgy alakít a cselekményen, mint Aza gondolatai, mivel fontos a más szemszögből látás, s azzal, hogy versrészleteket, blogbejegyzéseket közül az író nagyon szépen megmutatja nekünk a más szemszöget, a más perspektívát. Maga a történet már az első mondat után magába szippantott, s tudtam, hogy különleges lesz, de azt, hogy ennyire arra még a legvadabb álmomban sem gondoltam volna. A szokatlan információk ugyanúgy szerves részei, mint Aza gondolatai, tettei, mégis ott van még Davis apjának furcsa eltűnésének ügye is, ami nem hagyott nyugodni egy percig sem, sőt egyre jobban és jobban vártam, hogy ne csak a szerelem kibontakozása, az igazi baráti kapcsolatok teljesedjenek ki, de a kötet megoldása is, az ami az egészet elindította. Az meg már csak plusz, hogy nem olyan a vége, mint a Csillagainkban a hibának. Teljesen lenyűgözött ezzel. Megmutatta, hogy érdemes még figyelnem rá és minél hamarabb be kell pótoljam a hiányosságaimat és beszereznem a Katherine a köbönt (folyamatban van), a Papírvárosokat és az Alaszka nyomábant. Komolyan mondom JG zseniális, máshogy látja a világot, mint mi, de a történetei által mi is részesei lehetünk ennek. Számomra ez egy nagyszerű út kezdete volt, s remélem, hogy a későbbiekben sem kell csalódjak benne. 
" - Hát, én szeretnék járni valakivel - mondta Daisy. - Rá is mozdulnék a kis árva milliomosodra, csak sajnos le sem vette rólad a tekintetét. Hé, ha már itt tartunk, van számodra egy érdekes információm. Szerinted ki örökli Pickett milliárdjait, ha ő meghal?"

"Tudtam, mit érez. Én egész életemben sosem voltam képes tiszta fejjel gondolkozni, még az sem ment, hogy egy gondolat végére érjek, mert az én gondolataim nem lineárisan haladtak, hanem összekuszálódott, saját magukba gabalyodó csomókban érkeztek. Olyan volt, mint a futóhomok, vagy a fényt elnyelő féreglyuk."

"Ő: Ha felülsz az óriáskerékre, észre fogod venni, hogy a többi ember másról sem beszél, mint arról, hogy az óriáskeréken ül, milyen onnan a kilátás, meg hogy az óriáskerék ijesztő, és még hányszor fog körbemenni. A járás is ilyen. Aki egyszer belelép, másról sem beszél többet. Nem érdekel engem a járás."

"
Az a legrosszabb abban, ha valaki igazán egyedül van, hogy eszébe jut, hányszor kívánta, hogy bárcsak hagyná békén mindenki. Aztán amikor megteszik, békén hagynak, kiderül, hogy az illető borzalmas társaság a saját maga számára."



Köszönöm a Gabo Könyvkiadónak a könyvpéldányt! Ha te is elolvasnád ide kattintva megrendelhető 20%-os kedvezménnyel!