Anne L. Green: Elvarratlan szálak ~ EXKLUZÍV RÉSZLET

A szerelem a legveszélyesebb fegyver. Aiden Cross sorsa már a születése pillanatában megpecsételődött. Az anyja halála után alig pár hónaposan az olasz maffia elől egy tanúvédelmi program keretében Amerikába menekítik, ahol a nagynénje oltalma alatt felépítheti saját életét. Az új, szeretetteljes környezetnek hála, boldog lehetne, ám mégsem találja a helyét. Egyik zűrből a másikba keveredik. A múltjának titkai lassan benne is felszínre törnek, így visszatér olasz gyökereihez, hogy ráleljen önmagára. Baleseti sebészként helyezkedik el egy római kórházban, ahol nemcsak a hivatásába vetett hitét kapja vissza, de rátalál a szerelem is. A tökéletesnek hit boldogságot azonban beárnyékolja a balsors. A mindennapok részévé válik a megfélemlítés, zsarolás és korrupció. Aria Bianchi határozott, ambiciózus rezidens, akinek életében az egyetlen fontos tényező: a munkája. Ám ez akarata ellenére hamar megváltozik, amikor feltűnik az új felettese Aiden személyében. A férfi humora, lazasága, lázadó életfelfogása lenyűgözi és magával ragadja a fiatal lányt. Közös jövőjük építésének útjában azonban egy leküzdhetetlennek tűnő akadály áll: a maffia.

Aiden

Mellékhatás

„Az emberek többsége az újjászületés fogalmát csak a tényleges halállal tudja összekapcsolni, holott egy emberi élet során többször is újjá kell születni a fejlődés érdekében.”

(Boldizsár Ildikó)

(…)

Pár órával később egy eset újra összehozott bennünket. Egy nőt hozott be a mentő, aki állítólag legurult a lépcsőn. Aria rám nézett és várta, hogy engedélyezzem, hogy ő vegye fel a beteget. Bólintottam, mire rá is ugrott a mentősökre. A nyomukban ballagtam és hallgattam a mentősök részletes beszámolóját.

– A hölgy neve Laura Poggi – tájékoztatott Aria. Bólintottam, majd a nőhöz léptem.

– Üdvözlöm. Én dr. Cross vagyok. Signora Poggi, meg tudná mondani, mi történt pontosan? – kérdeztem, mialatt azt néztem, Aria hogyan vizsgálja meg a nő karját.

– Úgy tűnik, hogy eltört a karja, Laura, de még meg kell röntgenezni – közölte vele Aria a kórlapja kitöltése közben.

– Egyéb traumás sebek? – érdeklődtem, mert valami kellemetlen érzés kerített hatalmába, ahogy a nő rémült szemébe néztem.

– Zúzódások az arcon és a jobb csípőjén, a csuklója pedig enyhén duzzadt – számolt be Aria.

– Mekkorát esett, Laura? – léptem közelebb és az állam dörzsöltem.

– Én nem is tudom – kapkodta zavartan a tekintetét.

– Megmondaná, hogy esett el? Az alkarjára esett vagy inkább a csuklójára? – faggatóztam. Aria összeráncolt homlokkal fürkészett. Nem értette, miért zaklatom a pácienst.

– Nem emlékszem rá, sajnálom – sütötte le a nő a szemét.

– Semmi baj – nyugtattam meg. – Majd a röntgenből kiderül.

– Egy alkar-, csukló- és könyökröntgen – jegyezte fel Aria és velem együtt hagyta el a vizsgálót.

– Ez meg mire volt jó? – érdeklődött inkább kíváncsian, mint vádlón.

– Neked nem tűnt fel? A fejemet tenném rá, hogy ez a nő nemcsak simán elesett, hanem bántalmazták.

Döbbenten meredt rám.

– Megtennél nekem valamit? – léptem hozzá közelebb és a fülébe suttogtam. – Keresd ki a hölgy kórtörténetét az archívumban, szeretném tudni, hányszor járt már nálunk.

Ámultan emelte rám a csodás szemeit, de nem kért további magyarázatot.

– Azonnal – rohant is el a dolgára. Mély levegőt vettem és csak reméltem, hogy tévedek.

Órákkal később éppen befejeztem egy műtétet, mikor a kedvenc doktornőm, mint egy hurrikán ragadta meg a karom és rángatott a legközelebbi üres vizsgálóba. Az érintésétől szaporábban vert a szívem.

– Ezt nézd! – lépett az egyik falhoz és világította meg az első röntgenképet a kezében. – Ez a hölgy jelenlegi felvétele – tájékoztatott. – Tisztán látszik rajta az alkartörés, de a könyöke nem sérült – hadarta el, amit én is jól láttam.

– Szerencséje volt – bólintottam.

– És mégsem. A törés szögéből egyértelmű, hogy nem ráesett, hanem lesújtottak rá – vonta össze a szemöldökét.

– Sajnálom, hogy igazam volt – bólogattam.

– Nézd, mit találtam még – helyezte fel a következő felvételt.

– Ez mi? – tanulmányoztam.

– Egy korábbi vizsgálat eredménye. Ebben is jó volt a megérzésed. Kiszedtem az archívumból. Látod ezt? Gyógyult bordatörések, és ez itt – bökött a képre – valamilyen tompa trauma.

– Talán egy baseballütő? – kaptam rá a tekintetem.

– És ez nem minden – emelte a magasba a további leleteket.

– Hol van most?

– Begipszeltük a törött karját, és itt van érte a férje, a papírokat intézi. Próbáltam beszélni vele, kifaggatni a történtekről, de mindent tagad. A nő haza akar menni a férjével. Semmiképpen sem engedhetjük el. De ha nem jelenti fel, akkor nem tehetünk semmit – esett kétségbe. – Mit csináljak?

Lázasan kutakodtam a gondolataimban.

– Együtt kitaláljuk. Nem fogjuk tétlenül nézni. Intézkedünk. Húzd egy kicsit az időt – pillantottam felé.

– Meglesz – vigyorgott cinkosan. – Köszönöm – nézett rám hálásan az ajtóból.

Mikor pár perccel később beértem a nőhöz, már ott volt vele a férje is. Ebben a pillanatban Aria is elindult, hogy teljesítse az általam rátestált feladatát.

A pasas mézes-mázosan fogadott és igyekezett valami hihető mesét előadni a felesége eséséről, amit persze nem vettem be.

– Beszélhetnék? – tereltem át egy másik, üres, üvegfallal ellátott helyiségbe.

– Valami baj van? – kérdezte menet közben.

– Igen – bólintottam, és ahogy beértünk, szembefordultam vele – Közölnöm kell önnel, Signor Poggi, hogy véleményem szerint ön egy elmebeteg – nem kerteltem. Dúlt a lelkemben a düh. Mindig gyűlöltem azokat a férfiakat, akik nők bántalmazásával akarták kompenzálni a saját gyengeségüket.

– Tessék? – hajolt a képembe.

– Ezen állapota pedig arra enged következtetni, hogy komoly fizikai veszélyt jelent a feleségére – folytattam, de a szavamba vágott.

– Te vagy az elmebeteg, öreg – taszított rajtam egy erőteljeset. – Mi a fenét képzelsz magadról? – Meg akart kerülni és kimenni, de az útját álltam. Addigra megérkezett Aria is a biztonságiakkal.

– Meddig bírja ki, hogy nem veri meg újra? Talán hazáig? – ingereltem. – Vagy majd csak egy pocsék munkanap után? Hű, micsoda férfi. Csak egyvalamit nem értek: egy korábbi röntgenfelvételen látszott a felesége három törött bordája. Az hogy történt? Kitalálom. Szintén egy szerencsétlen baleset. Minden bizonnyal leesett egy létráról – idéztem az akkori jelentést. – De lehet, hogy már nem is emlékszik, mit hazudott akkor.

– Hallgass el! – borult el az agya. – A tetves anyád! – üvöltötte. Indulatos lett és bemosott nekem egyet. Számoltam ezzel, hiszen pont az volt a célom, hogy szemtanúk előtt érjem el, hogy elveszítse a fejét. Hagynom kellett, hogy megüssön. Bizonyíték kellett, hogy veszélyes. Alexnek hála szinte egy bokszteremben nőttem fel, így jó volt a reflexem és csak éppen annyira hajoltam el az ütés elől, hogy ne okozzon komolyabb sérülést. Ám így is eltalált. Felrepedt a szám széle. A vér sós íze hamar szétáradt a számban. A kórház biztonsági személyzete azonnal rávetette magát az ürgére.

– Mondtam, hogy várj meg – förmedt rám Aria aggodalmas arckifejezéssel.

– Maguk el sem tudják képzelni, mit fognak kapni az ügyvédemtől – ordította a fickó, ahogy elkísérték. – Neked véged, öregem – köpött felém. Tovább tombolt, képtelen volt féken tartani az indulatait. Hosszan néztem utána, ahogy húzták ki a helyiségből.

– Kockáztatva a saját testi épséged, bebizonyítottad, hogy a férfi veszélyes másokra – értette meg a tervem, majd bólintott elismerően Aria. – Ehhez már nem is kell a felesége együttműködése. Ezzel most hőssé váltál – emelte rám szikrázó kék szemeit. – Aki orvosra, ápolóra támad, annak komoly büntetéssel kell szembenéznie. Egy időre egész biztos, hogy parkoló pályára tettük.

– A te szemedben vagy az övékben? – intettem a fejemmel az üvegfalon keresztül bámészkodó személyzet felé.

– Az övékben – somolygott, és lesütötte a tekintetét. Reméltem, hogy azért az ő szemében is nagyot nőttem.

– Akkor még van hová fejlődnöm – kuncogtam és a sajgó állam dörzsöltem.

– Gyere, ellátom a sebed – közvetlenül elém lépett és a két keze közé vette az arcom, úgy vizsgálgatta a sérülésemet.

– Kár rá időt pazarolni. Semmiség – motyogtam megbabonázva, de bíztam benne, hogy nem fog elengedni.

– De ezt a kis törődést most kiérdemelted – suttogta egy leheletre az ajkaimtól. Egy hosszú pillanatra egybeforrt a pillantásunk. Eltolt a vizsgálóasztalig és leültetett, így egy magasságba kerültünk. Mozdulatlanná dermedtem. Gondosan ellátta a sebem, a csípős fertőtlenítő ellenére kiélveztem minden pillanatát, hogy ilyen közel kerülhettem hozzá.

Köszönöm Anne L. Greennek az exkluzív részletet. Készült egy rajongói videó is a könyvhöz, amit ide kattintva nézhettek meg. Ha pedig még nem rendeltétek volna elő itt megtehetitek! :)