2017. január 9., hétfő

J. L. Armentrout: Oblivion 2. - Feledés

Daemon ​​Blackkel összekapcsolódni szívás…
Ráadásul nemrég eltökélte, hogy bebizonyítja: amit irántam érez, az nem csupán bizarr kapcsolódásunk mellékhatása, hanem valódi érzelem. Nem tudom, mit gondoljak efelől, de tény, hogy mostanában már korántsem olyan bunkó velem, mint korábban.
De nem ez a legnagyobb problémánk.
A Védelmi Minisztérium emberei körülöttünk szaglásznak. Ha rájönnek, mire képes Daemon, és főleg, hogy mi ketten összekapcsolódtunk, mindkettőnknek végünk. Az iskolában felbukkanó új srác sem hiányzott. Ő is tele van titkokkal. Tudja, mi okozza a körülöttem zajló sok furcsaságot, és segítene is rajtam… de ennek súlyos ára van. És aztán az események még vadabb fordulatot vesznek. Láttam valakit, akit halottnak hittem. Szóljak vagy hallgassak? Mi történt Dawsonnal? Ki árulta el? És mit akarnak Daemonéktól – na meg tőlem – a védelmisek?
Az már biztos: Daemon Blackkel összekapcsolódni nem egy életbiztosítás. Senki nem az, akinek látszik. És nem mindenki éli túl a hazugságokat… Éld át az Ónix történetét Daemonnal!


"Kat nem foglalkozott velem."


Óriási Luxen rajongó vagyok, nem is volt kérdés, hogy szeretném e olvasni újra Daemon szemszögéből a történéseket, mert most őszintén ki ne akarna bekukkantást nyerni kedvenc luxenünk gondolataiba?
Egy percig sem kételkedtem benne, hogy milyen lesz. Tudtam, hogy megtalálja az írónő a módját, hogy a már ismert történetet újra átadja nekünk, csak most egy másik szemszögből. Egy olyan szemszögből, ami miatt annyi rajongó képes újra elmerülni Kat és Daemon világában.
Számomra már csak azért is érdemes volt elolvasnom, mivel eddig oly keveset tudtam meg Andrew-ról, nem titok, hogy Daemon mellett ő a másik kedvencem. A személyisége nem valami megnyerő, mivel nyers és vad, de van benne egy különleges báj, ami miatt kedvelem. Sajnálom, hogy csak nagyon keveset lehet róla tudni, még úgy is, hogy most hála Daemonnek új szemszögből közelíthetem meg a karakterét.
Daemon Black-et mindenki szereti, hiszen ő tipikusan egy olyan karakter, aki miatt olvasók ezrei olvadoznak olvasás közben. Ez velem sincs másképp, s még most is alig hiszem el, hogy volt szerencsém találkozni Pepével, aki mára már összeforrt Daemonnel. Ha valaki azt mondja vagy írja, hogy Daemon, akkor az esetek többségében biztos, hogy mindenki egyből Pepére gondol, és ez így is van rendjén.

Már az első Obliviont is szerettem, mivel belemászhattam Daemon fejébe, s onnan követhettem az eseményeket. Hála neki ikonikus jeleneteket élhettem újra, olyanokat amikre mindig is kíváncsi voltam, hogy azok vajon milyennek tűnnek az ő szemszögén keresztül. Ezek a pillanatok sajnos nem mindig voltak boldogok, viszont kellett ahhoz, hogy bizonyos dolgokat mélyebb érzelmekkel tárulva elénk értelmezzünk.

Nagyon tetszett, hogy újra részt vehettem a tipikus Daemon szálakban, gondolok itt arra, hogy azért még néha-néha visszakacsintgatott az Obszidián elején megismert seggfej, mert tényleg az volt, ne szépítsünk. Viszont annyi érzelem, érzés van jelen a srácban, hogy néha kicsit magam is meglepődtem rajta. Ha akar tud lenni nagyon kedves, udvarias, másokra odafigyelő, de ha a helyzet úgy kívánja gondoskodó, önfejű, duzzogós és lobbanékony. Talán pont ezek miatt a tulajdonságok miatt kedvelhető annyira a karaktere.

Természetesen az ikonikus pillanatok mellett új jelenetekkel is találkozhatunk bőven, ami azért is fontos, mert így nem lesz monoton az egész könyv és új, részletgazdag elemekkel is bővíti a palettát.
Emlékszem, hogy amikor először olvastam az Ónixot, akkor egy darabig semmi bajom nem volt Blake-kel, sőt még úgy-ahogy szimpatikus is volt, és azt hittem, hogy Daemon csak féltékeny, de rá kellett jönnöm, hogy nagyon sok mindenben igaza volt, s talán a tragédia is elkerülhető lett volna.
Maga a történet gördülékeny, vicces, szarkasztikus és nagyon is jó ötletnek tartom, hogy Jennifer megírta. Daemonből sosem elég, és ez a kötet is ezt látszik igazolni. A már oly jól megszokott stílus itt is visszaköszön, s feledhetetlenné teszi az eseményeket. A karakterek nagyszerűen ki lettek dolgozva, olyanokra is nagyobb hangsúly, jellemrajz került, akit eddig mondjuk alig, vagy csak nagyon felületesen volt alkalmunk megismerni, megszeretni.


Kedvcsináló idézetek:

" - Tudom, hogy van itt egy gofris, cica. De én nem azt akarom. - Felemeltem az ujjamat, és rákoppintottam az orra hegyére. - Azt akarom, hogy te süss nekem palacsintát."

" - Cica, ne zavarj össze! Visszatérve a fogadásra: újévre beismered, hogy őrülten, mélységesen, visszafordíthatatlanul és ellenállhatatlanul szerelmes vagy belém."

" - Nem érdekel. - Sarkon fordult, és újra elindult. - Nem vagyok féltékeny. Az sem érdekel, ha te meg Ash egy csomó kis földönkívülit csináltok. Nem érdekel. És igazán, ha nem volna ez a hülye kötés köztünk, még csak azt sem élveznéd, ha megcsókolsz. Sőt szerintem így se élvezed."


"Kat szája elnyílt, és a pokolba is, meg akartam csókolni. De állandóan meg akartam csókolni, szóval ez nem volt más, mint az összes többi alkalom."

" - Hogy szerencsés vagyok, mert az a valaki, akit nem bírok elfelejteni, aki többet jelent a számomra, mint ami kibírható, még él. Itt van. Te vagy az."

"Kiszaladt a levegő a tüdőmből. Átöleltem, és abban a percben tudtam, hogy az egész világot felégetem, ha kell. Megteszek mindent, hogy Katet biztonságban tudjam. Ölök. Gyógyítok. Meghalok. Bármit. Mert ő a mindenem."




Köszönöm a Könyvmolyképző Kiadónak a könyvpéldányt!

Te is elolvasnád? Ide kattintva megrendelhető!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése