Kelly Creagh: Enshadowed - Árnyék mélyén

Varen Netherst foglyul ejtette egy veszedelmes álomvilág – egy alattomos és sivár világ, ahol Edgar Allan Poe rémtörténetei életre kelnek. Isobel Lanley, akit furcsa látomások és Varen teremtményeivel terhes rémálmok gyötörnek, az egyetlen, aki megmentheti a fiút.
Isobel tudja, hogy egyetlen reménye egy baltimore-i temetőben fekszik. E helyen, Edgar Allan Poe születésének minden évfordulóján kora reggel egy titokzatos idegen, a „Poe-köszöntő” teszi tiszteletét a legendás költő sírjánál.
Csak a Poe-köszöntő ismeri az átjárót a két világ között. Hatalmas veszély leselkedik azonban Isobelre. Egy fehér lepelbe burkolózó, gonosz ősi szellem les rá, aki el akarja őt szakítani Varentől. Amikor végre rátalál a fiúra, rájön, hogy ő már nem az a csöndesen tűnődő fiú, aki valaha rabul ejtette a szívét, hanem egy sötét erő, hatalmas és ellenséges.
Vajon Isobel legnagyobb szerelme a legádázabb ellensége is lesz egyben?

"A valóságos világ látomások és csak látomások sorozataként hatott rám, cserébe viszont álmaim világának féktelen képei nem váltak a szürke világ elemeivé, hanem önnön természetüket teljesítették ki tökéletesen és kizárólagosan."

Emlékszem, hogy mennyire megfogott az első rész. Különleges volt és egy kicsit hátborzongató is. Ez a második résznél sincs másképp. A maga módján elvarázsolja az embert. Szerintem Halloweenkor a legtökéletesebb olvasmány. Némelyik résznél képes a frászt hozni az emberre. Maga a történet is sötét, egyedi. Ritkán találkozni ennyire egyedülálló alkotással. Az írónő stílusa és témafeldolgozása páratlan. Bárkit képes levenni a lábáról. Vastagságra is pont annyit kap az ember, hogy utána alig várja, hogy végre a kezébe vehesse a következő kötetet. Folytonosan fent tartja a figyelmet, nem engedi, hogy elkalandozzunk más vizekre, sőt ez szinte lehetetlen, mivel a könyv egy olyan világgal van megáldva, ami miatt szinte képtelenség más vizekre evezni közben. Ezt nagyon szerettem benne.
A borító, mint maga a történet is páratlan, egyedi. Sötét, de akkor mégis figyelemfelkeltő és tökéletes szinkront alkot a történettel. Ahogy forgatjuk a könyvet, egyre jobban kiemeli a megbúvó faágakat, amit egyszerűen imádok. A fejezetek is ilyen faágakkal plusz hollókkal vannak ellátva, ami szintén egyedi és hatásos, esztétikus megoldás. A borítón szerepló lány szinte a tökéletes Isobel látványát nyújtja, míg a háttérben lévő srác számomra nem telitalálatos választás, de szintén jól illik a környezethez.

A történet nemcsak az írónő stílusa miatt kiemelkedő, hanem a sajátos Poe költészet iránti szenvedély miatt, hiszen nemcsak Poe költeményeket találhatunk szerte a könyvben, hanem emlékképek sorozataként is sok érdekes, olykor inkább már szomorú dolgto tudhatunk meg róla, s olyanokat is, amit maga az írónő képzelt el, hogy vajon hogy is történhetett egy-egy esemény.
A cselekményt Isobel szemszögéből láthatjuk, aki számomra az első részben csak szépen, lassan került egyre közelebb a szívemhez, mégis már az Árnyék mélyén-ben régi ismerősként köszöntöttem és alig vártam, hogy újra elmerülhessek mind a gondolataiban, s mind a történetében. Pozitív értelemben sokat változott a szememben. Végre felfogta a dolgok súlyát és végre próbálta jóvátenni azt, amit az első részben elrontott. Nem vonom kétségbe, hogy jól döntött e Braddel kapcsolatban, viszont az vitathatatlan, hogy elég rosszul járt szegény srác. Tudom, hogy miket tett és nem bocsátottam meg neki, korántsem, viszont az tagadhatatlan, hogy pórul járt és ezért sajnálom őt.

Isobel mellett Gwenről is többet tudhattam meg. Mindig is érdekesnek találtam a karakterét. Belevaló csaj, viszont azért egy kicsit őrült. De ez nem baj, sőt...
Nem tudom, hogy ki hogy van vele, de nekem Pinfeathers eléggé szimpatikus volt és láttam benne a fantáziát. Lehet, hogy démon, mégse vagyok benne biztos, hogy minden vágya az, hogy Isobelnek fájdalmat okozzon, sőt szerintem még a maga módján segíteni is próbált a lánynak, ami azért elég nagy szó egy démontól. Vessünk csak egy pillantást Scrimshaw-ra és akkor talán már egyből meglátjuk a jóságot és a fantáziáz Pinfeathers-ben. Amit kicsit sajnálok az az, hogy Varen olyan keveset szerepelt.
A furcsábbnál-furcsább álmok miatt lett igazán hátborzongató, hiszen sose tudhatjuk, hogy Isobel mikor álmodik és mikor van ébren. A csattanó, hogy még maga Isobel sem tudja mindig, ezáltal mi olvasók sem lehetünk 100%-ig tisztába vele, ami megint csak ahhoz járul hozzá, hogy faljuk a sorokat, és ezáltal egyre előrébb jussunk a történetben.
A temetői jelenet tette fel szerintem az i-re a pontot, mivel számomra ez a jelent volt a legeslegizgalmasabb, na meg persze az, ami utána következett. Azon már meg se lepődtem, hogy függővéggel zárult, ami mindig zavaró. Nem szeretem az ilyesfajta befejezéseket.

" - Ó, szuper, köszönöm Mrs. Lanley! - hálálkodott Gwen csöpögősen édes hangon, ahogy kitolatott a konyha ajtaján, olyan alattomos arcot vágva, mint egy macska kanárival a szájában."

" - Nem tehetek róla, vonzódom hozzád - suttogta. - Ezt te is tudod. De egyszerűen olyan... valószerűtlen vagy, hogy... meg kell érintselek. Meg kell róla győződnöm, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki álmodom."

"Egy dolog biztos volt. Ha most alszik és álmodik, akkor képes megtenni olyasmit, amiket máskor, ébren nem tudna. Vagy olyasmit, amit amit még soha nem próbált korábban."

"Ujjbegyeit végigjáratta a mély karcolatokon és rovátkákon, melyek a MADELINE nevet adták ki."

" - Megtartom - mondta. Aztán amikor visszajössz, és te meg az a sötét alak már eleget smároltatok és tervezgettétek a jövőt, ami tele lesz szőke, zöld szemű, pigmenthiányos kis szőnyegcirkálókkal, akkor majd visszaadom, te meg beragaszthatod az albumodba. Aztán meg főzheted is a vacsorát. Vegetáriánus lasagnét kérek, de ricotta helyett túró legyen benne."

" - Még mindig olyan messze vagyunk tőled, pomponlány - felelte. - És sohasem ilyen közel, hiába vagyunk itt."


Elolvasnád? Rendeld meg itt: http://konyvmolykepzo.hu/products-page/konyv/kelly-creagh-enshadowed-arnyekvilag-6678