2016. június 6., hétfő

Nicholas Sparks: Vissza hozzád

Amanda Collier és Dawson Cole tizenévesen szeretnek egymásba mélyen és visszavonhatatlanul. A kettejük közötti kötelék széttéphetetlennek tűnik annak ellenére, hogy a családi hátterük végzetesen különbözik egymástól, és a szüleik sem nézik jó szemmel a kapcsolatukat. A főiskola előtti utolsó nyáron azonban előre nem látott, tragikus események szakítják el őket egymástól, és terelik teljesen más irányba az életüket. 
Huszonöt évvel később Amanda és Dawson visszatér szülővárosukba annak az embernek a temetésére, aki fiatal korukban egyedüliként támogatta a szerelmüket, és menedéket nyújtott nekik. Egyikük sem azt az életet élte, amelyet elképzelt magának, és egyikük sem tudta elfelejteni azt a szenvedélyes első szerelmet, amely örökre megváltoztatta a sorsukat. Miközben Amanda és Dawson teljesítik öreg barátjuk végakaratát, minden, amit eddig biztosnak hittek, kétségessé válik, arra kényszerítve őket, hogy szembenézzenek fájdalmas emlékeikkel, újragondolják a döntéseiket, és az együtt töltött varázslatos hétvége után feltegyék a kérdést: újraírhatja-e a szerelem a múltat? Nicholas Sparks (Menedék, Szerencsecsillag) legújabb regénye az életre szóló szerelem szépségéről és fájdalmáról szól.



Első mondat: "Dawson Cole hallucinációi a fúrótornyon történt robbanás után kezdődtek: azon a napon, amikor meg kellett volna halnia."

A könyvből készült filmet néhány éve már látta, és nem nyerte el a tetszésemet, így kétkedve kezdtem neki a könyv olvasásának. Vannak olyan Sparks regények, amik szinte nekem íródtak, és vannak olyanok is, amik nagyon nem. Most valahol e két véglet között ragadtam. Egyrészről tetszett, de ugyanakkor voltak olyan pillanataim, amikor azt mondtam volna, hogy elég. Régen éreztem ilyen kettősséget könyv kapcsán. Nem is tudom, hogy igazából mikor volt ilyen, ha volt egyáltalán. Mindenesetre köszönöm a General Pressnek a könyvpéldányt.
Azok, akik falják a szívszorító történeteket biztosan imádni fogják, ha még eddig nem olvasták. Nekem, igazából túlságosan szívszorító volt. Persze az a szeretet, ami a főszereplőin között végbe megy csodálatos, de nem vagyok olyan romantikus, hogy el is higgyem, ilyen tényleg van a való életben. Én ennél sokkal komorabban látom a világot. Biztos vagyok benne, hogy akik élnek halnak az ilyesfajta történetekért akár órák alatt is képesek befejezni, és a végén már az elhasznált 100-as zsepit is kidobni, de azért az be kell látnunk, hogy az élet sokszor nem happy enddel végződik. Számomra azért érdekes Nicholas Sparks regényt olvasni, mert képes megmutatni egy olyan világot, amibe nem hiszek. Túl szkeptikus vagyok, azt hiszem.
Azt kénytelen vagyok belátni, hogy amit a szerelmes párunk kap időt nagyon kevés, és talán emiatt a momentum miatt lett milliók kedvence. Kell a szenvedés, ahhoz, hogy a végén minden jó legyen.




 A jelenetek, a boldog pillanatok képesek felülkerekedni a sötét dolgokon, és segít abban, hogy ha egy kevéske időre is, de pozitívabban lássam a dolgokat. Igaz, hogy nem lett a kedvenc Sparks regényem, mégis nem tudom azt mondani, hogy rossz volt. Egyszerűen csak nem nekem íródott. De ettől függetlenül voltak benne olyan mozzanatok, ami miatt azt tudom mondani, hogy nem volt olyan rossz. Talán ha évek múlva újra előveszem, már máshogy fogok vélekedni róla. Ha így lesz, és még a blog is üzemelni fog, akkor tuti, hogy megírom nektek.
Azt sem szabad elfelejteni, hogy csak azoknak ajánlom, akik erős idegzettel rendelkeznek, mert a vége nagyon szomorú. Én érzelmileg nem voltam erre felkészülve, sírni nem sírtam, de utána napokig pocsék hangulatom volt. Mindenképpen, mielőtt elkezditek olvasni szerezzetek be zsebit, és egy pasit, akit közbe tudtok ölelgetni a szomorú és megható részek alatt.
A történet maga igazán szeretnivaló, hozza a már megszokott Nicholas Sparks stílust. Hihetetlen, hogy mire képes ez a pasas. Sose gondoltam volna, hogy férfi létére ilyen szívszorítóan lélegzetelállító regényt képes írni egy pasi. Le a kalappal előtte. 


Utolsó mondat: " - Én is szeretlek."




Kedvcsináló idézetek:

"
A szerelem végül is mindig sokkal többet mond arról, aki érzi, mint arról, aki a szerelem tárgya."

"
Melletted akarok felébredni reggelente, esténként téged akarlak látni a vacsoraasztal másik oldalán. Veled akarom megosztani a napjaim minden apró részletét, és hallani akarom a te napjaid részleteit is. Veled akarok nevetni, azt akarom, hogy amikor elalszom, te legyél a karomban. Mert te nem csak az egyik múltbéli szerelmem vagy. Te voltál a legjobb barátom, a jobbik felem, és nem tudom elképzelni, hogy ezt újra feladjam."

"Szerettem veled lenni. A világ legegyszerűbb dolgait csinálhattuk: tengeri csillagokat lökdöstünk vissza az óceánba, megosztoztunk egy hamburgeren, és beszélgettünk. Már akkor is tudtam, milyen szerencsés vagyok. Mert te voltál az első fiú, aki nem azzal foglalkozott egyfolytában, hogy lenyűgözzön. Elfogadtad magad olyannak, amilyen voltál, de még ennél fontosabb, hogy engem is önmagamért kedveltél. Semmi más nem számított."

"Az élet nem egyszerű. Sosem volt az, és a jövőben sem lesz, ezzel együtt kell élni. (...) Az ember vagy rendezi a problémáit, vagy nem, de utána együtt kell élnie a döntésével."

"Mindenki hinni akar az örökké tartó szerelemben. Amanda is hitt benne (...), de tudta, hogy a szerelem éppolyan zavaros, mint maga az élet. Olyan fordulatokat vehet, amelyeket az emberek nem láthatnak előre és nem is érthetnek meg, és amelyek csak végeláthatatlan megbánást hagynak maguk után."

1 megjegyzés:

  1. Szia!
    Már rég hallottam erről a könyvről, és már akkor megtetszett a könyv címe, mert túl lusta voltam rákeresni, hogy miről szól.. De, hogy most elolvastam a posztodat, rájöttem, hogy meg kell vennem!
    Köszönöm! :)

    VálaszTörlés