2016. június 15., szerda

Jojo Moyes: Mielőtt megismertelek

Louisa Clark elégedett az életével: szereti a csendes kisvárost, ahol születése óta, immár huszonhat éve él, a munkáját a városka egyik kávézójában. Szereti a családját, a mindig hangos, zsúfolt házat, ahol apjával, anyjával, az Alzheimer-kóros nagyapával, a család eszének tartott nővérével és annak ötéves kisfiával él. És talán még Patricket is, a barátját, akivel már hét éve vannak együtt. Egy napon azonban Lou szépen berendezett kis világában minden a feje tetejére áll: a kávézó váratlanul bezár, és Lou, hogy anyagilag továbbra is támogathassa a családját, egy harmincöt éves férfi gondozója lesz, aki – miután egy motorbalesetben teljesen lebénult – depressziósan és mogorván egy kerekes székben tölti napjait… 
Will Traynor gyűlöli az életét: hogy is ne gyűlölné, amikor egyetlen nap alatt mindent elveszített? A menő állása Londonban, az álomszép barátnője, a barátai, az egzotikus nyaralások – mindez már a múlté. A jelen pedig nem is lehetne rosszabb: nem elég, hogy önállóságától és méltóságától megfosztva vissza kellett térnie a szülővárosába, ebbe az álmos és unalmas városkába, a szülei birtokára, most még egy új gondozót is felvettek mellé, anélkül hogy kikérték volna a véleményét. Az új lány elviselhetetlenül cserfes, idegesítően optimista és borzalmasan felszínes… 
Lou-nál és Willnél különbözőbb két embert keresve se találhatnánk. Vajon képesek lesznek-e elviselni egymást, és -pusztán a másik kedvéért- újraértékelni mindazt, amit eddig gondoltak a világról?





Első mondat: "Amikor a férfi kijön a fürdőszobából, a lány már ébren van."

Igaz, hogy alapjáraton nem olvasok szándékosan romantikus történeteket, de amikor elolvastam a fülszöveget és utána tudatosult bennem, hogy két kedvenc színészem, Sam Claflin és Emilia Clarke fog szerepelni a könyvből készült filmben tudtam, hogy ezt nekem el kell olvasnom. Nincs mese, ha szomorú lesz a vége, és sírni fogok, akkor is muszáj lesz. Egyébként pedig néha még nekem is szükségem van arra, hogy ilyen felettébb megható és egyben gyönyörű történettel ismerkedjem meg.
Jojo Moyes stílusa eddig ismeretlen volt előttem, ezelőtt még nem olvastam tőle, és nem is értem, hogy miért, mert lenyűgöz a stílusa és az, hogy milyen természetességgel tud emberi sorsokról írni. Nem egyszerűen azt osztja meg velünk, hogy milyen lehet sérülten az élet, hanem azt, hogy sose tudhatjuk, hogy velünk mikor fog valami szörnyűség történni, mert bármikor megeshet. Valamilyen szinten segít felkészülni, és megadja azt a reményt, amit sokan teljesen egészségesen sem kapnak meg: az igaz szerelmet.
Szomorú, ami Willel történt, ez tény, és ő is szomorú, lehangolt, mindenhez negatívan áll, és annak függvényében, hogy milyen életet élt a balesete előtt teljesen érthető, mégis ezután a tragédia után érdemes csak igazán élnie, úgy érzem. Igaz, hogy nem az ő szemszögéből van megírva a története, mégis egy picivel szerethetőbb karakternek tartom, mint Lou-t, akinek az odaadó gondoskodása lenyűgöző, mindemellett ő is szerethető karakter, vicces na és az öltözködése... nem tudok mit hozzáfűzni. Nemcsak ő, hanem az egész családja úgy, ahogy van szerethető. 






A regény csúcspontja számomra azok a jelenetek, amikor Lou és Will civakodnak. Az pedig, hogy az írónő szépen lassan, fokozatosan hozza őket közelebb egymáshoz valami hihetetlenül csodálatos, nem tudok mást mondani. Alig vártam, hogy végre valahára összejöjjenek.
Maga a történet, mint maga a film is, amit még nem láttam, de szeretném megnézni, pozitív sajtót kapott (egy rossz kritikával, méltatással se találkoztam), és én is csak csupa jót tudok mondani annak ellenére, hogy nem éppen ideális a légkör, az alapja az egész történetnek, mégis lendületes, reménnyel teli és nagyon szerethető. Annak külön örültem, hogy nem az kapott hangsúlyt a műben, hogy mi volt a múltban, hanem a ma, a most. Jojo Moyes-nak annyira igaza van. El kell engedni a múlt fájdalmait és a mának kell élni. Carpe diem!, ahogy szokás mondani. Most nyert számomra igazán értelmet ez a kifejezés.
Olvasás közben többször is megfájdult a szívem, és abba kellett hagynom, hogy utána újult erővel folytathassam, mert azt az érzelmi töltést, amit egyszerre kaptam, képtelen voltam elraktározni. Persze örülök, hogy lehetőségem volt ezeket átélni, mert a regény által én is másképp látom a világot. 





Kevés olyan könyv van, amit újra szeretnék, illetve fogok olvasni, de a Mielőtt megismertelek-et határozottan újra fogom, de csak kellő mennyiségű boldogsághormon mellett, azaz csokival. 
Nem gondoltam volna, de sodródtam az eseményekkel és ez olyan jó érzés volt, még akkor is, ha nem mindig éreztem boldognak magam utána. 
Az különösen tetszett, hogy nem Lou tanította meg élni Willt, hanem Will Lou-t, ez egy olyan momentuma a történetnek, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Nagyon sokat gondolkodtam, hogy mit is fogok írni a cselekményről, de még most sem tudom, szóval ha lehet egy jó tanácsom, és valami csodálatos testen kívüli élményt szeretnél átélni, akkor mindenféleképpen el kell olvasnod, ha lehet, akkor nem csak egyszer. 
Maga a témaválasztás különös/különleges, nem igazán tudom eldönteni. De... néha, mint ebben az esetben is az újdonság erejével hat, és sok millió ember szívét meghódítja.
Így a végére érve annyit gondoltam még, hogy saját belátásom szerint nem létezik olyan ember, aki ne élne át valamit, bármit olvasás közben. Határozottan nem tud ez a regény hidegen hagyni. Merem állítani, hogy a legjegesebb szívet is képes megolvasztani. 
A lezárásról nem gondoltam volna, hogy így lesz vége és sajnálom, nagyon. Nem gondoltam volna, hogy a Csillagainkban a hiba után lehet még annál is szomorúbb befejezése egy történetnek, de az írónő megmutatta, hogy bizony nem mindegy, hogy hogyan is ér véget egy emberi élet. Nagyon nem.

Utolsó mondat: "Aztán kiléptem az asztal mögül, megigazítottam a táskámat a vállamon, és elindultam, hogy megnézzem a parfümériát, és aztán az egész Párizst."


Kedvcsináló idézetek:

"Ha teljesen új életbe katapultálsz, vagy valaki máséhoz csapódsz olyan sebességgel, mintha az arcodat hozzányomnád az ablakhoz - nos, akkor óhatatlanul át kell gondolnod, ki is vagy valójában. Vagy hogy milyennek látnak mások."

"A szerelem az, ami miatt a legvégletesebb dolgokat követjük el - ez az az érzés, amely képes valódi magasságba emelni és mélységbe taszítani bennünket, amely képes megváltoztatni minket."

"Egyenesen a szívembe találtál, Clark. Már az első napon, amikor besétáltál, a nevetséges ruháiddal, a rossz vicceiddel, azzal, hogy képtelen vagy palástolni az érzéseidet. Sokkal jobban megváltoztattad az életemet, mint ez a pénz valaha is meg fogja változtatni a tiédet."

"
Csak akkor lehet segíteni valakin, ha hagyja."

Ez a bejegyzés nem jöhetett volna létre a Cartaphilus Konyvkiadó nélkül. Köszönöm a könyvpéldányt.

Ha megjött a kedvetek a könyvelolvasásához, itt kedvezményesen meg tudjátok rendelni: Jojo Moyes: Mielőtt megismertelek

1 megjegyzés:

  1. Eddig csak a filmet láttam, és nagyon megszólított. Most, hogy ezt a bejegyzést olvastam, első dolgom lesz elolvasni! :) Főleg, mert nemrég nekem is történt egy balesetem, ami majdnem a deréktól lefelé való lebénulásommal végződött, ezért mégjobban bele tudtam helyezkedni a történetbe. Nem lennék meglepve, ha a könyv kapcsán is hasonló élményem lenne. :)

    VálaszTörlés