2016. április 15., péntek

Sarah Fine: Sanctum

Egy hete a tizenhét éves Lela Santos legjobb barátnője megölte magát. Ma, annak köszönhetően, hogy a búcsúztatási szertartás félrecsúszott, Lela a paradicsomban van, és egy óriási, elkerített várost néz a távolban – a poklot. Senki nem megy át saját jószántából az Öngyilkos Kapukon egy olyan helyre, amelyet beborít a sötétség, és hemzseg a lecsúszott teremtményektől. Lela azonban nem akárki, ő eldöntötte, hogy megmenti legjobb barátja lelkét, még akkor is, ha ezzel feláldozza örök síron túli életét.
Miközben Lela megpróbálja megtalálni Nadiát, elfogják az Őrök, ezek az óriási, nem éppen emberi lények, akik a város sötét, végtelen utcáin járőröznek. Túlságosan is emberi vezetőjük, Malachi minden tekintetben különbözik tőlük, egyet kivéve: halálos hatékonyságát. Amikor találkozik Lelával, Malachi saját tervet dolgoz ki: kijuttatni Lelát a városból, még akkor is, ha maga mögött kell hagynia Nadiát. Malachi tud valamit, amit Lela nem: a sötét város nem a legrosszabb hely, ahova kerülhet az ember, és mindent megtesz azért, hogy a lány elkerülje ezt a még rosszabb sorsot.


Nem igazán terveztem, hogy valaha is el fogom olvasni ezt a könyvet, de a sors mégis úgy hozta, hogy elolvastam. Tetszett is, de mégsem volt maradandó élmény. Az eleje meg a közepe is jó volt, élvezhető, de a vége, pontosabban az utolsó fejezet nem nyerte el a tetszésemet, olyannak tűnik, mintha az írónő csak összecsapta volna, hogy lehessen honnan folytatni. Nagyrészt emiatt van hiányérzetem meg egy kicsit csalódtam is. Ha nem lenne az a fejezet még jó is lenne az egész történet, de így nem olyan, mint amilyennek kellene lennie, jól el lett szúrva vele. Ilyen, ha valaki összecsapja a végét, pedig nem lenne szabad. Sajnáltam. Viszont, ha elvonatkoztatok az utolsó fejezettől eléggé szerethető azok számára, akik szeretik a sötét dolgokat és szívesen olvasnak a Pokolról, arról, hogy milyen is lehet a halál utáni élet.

Első mondat:"Ha valaki az első napomon a Warwick Gimnáziumban azt mondta volna, hogy akármelyik diákért a pokolra szállok, főként pedig a Warwick méhkirálynőjéért, csak nevettem volna, vagy esetleg belevágok egy golyóstollat (elég kemény nap volt az a legelső)."

A borító egészen tűrhető, viszont a gerince nagyon rossz lett. Irtó sokat gondolkodtam, hogy írjak e róla bejegyzést, de néha negatív kritika is kell, bár azokat nem szeretem. Annyira tudtam volna szeretni. Még a borítótól is el tudtam volna tekinteni. Még az alapsztori is egyedi volt, Sarah úgy valósította meg, hogy közbe fontos dolgokat is beleszőtt, kezdve az öngyilkossággal, az önfeláldozással, nemi erőszakkal és következményeivel. Még a náci haláltábor borzalmait is felfedezhetjük benne Malachin keresztül, aki egy igazán erős, kemény karakter, akire nagyon is érdemes odafigyelni. Ezenfelül nagyon szemfüles és jó megfigyelő, neki köszönhetjük a térképet is, ami megjegyzem eszméletlen lett. A tárképeket szinte sose lehet elrontani. Az kicsit (nagyon) furcsa volt, hogy egyből beleszeretett Lela Santosba, akinek volt is egy elég vicces megnyilvánulása, ami eléggé elnyerte a tetszésemet:
"Bókok. Amikor egy fickó először mondja nekem, hogy gyönyörű vagyok, akkor a pokolban vagyok, ő pedig félrebeszél."
Már az első perctől megvan köztük a szikra, de attól még vicces, hogy Malachi kockára teszi az életét miatta. Ebből is látszik, hogy a pasiknak elég egy csinos pofi és mindent megcsinálnak, hogy megszerezzék, nem véletlen az sem, hogy segít Lelának megkeresni Nadiát, a méhkirálynőt. Ő nagyon jó példa arra, hogy a csillogás, a népszerűség nem minden. Ha belül üres vagy mit sem ér az élet. Kell lennie belül is valaminek, hogy ne érezd magad hasztalannak, üresnek és élni akarj.




Lelában tiszteltem azt, hogy bármit megtenne a barátnőjéért, aki mások véleményére nem hagyatkozva felemelte Lelát és végre értelmet adott az életének. Végre elhitte, hogy ő is jó valamire és lehet életcélja, járhat egyetemre és ő is érhet el dolgokat az életben.
A mellék karakterek közül Ana volt az, aki a legközelebb állt hozzám, mind emberileg és mind személyiségileg. Sajnáltam, hogy elvesztette Takeshit, a szerelmét. Nagyon jó lett volna, ha Ana több szerepet kap és megtudunk róla többet. Több tanácsot is szívesen meghallgattam volna tőle.

"Igen, tudom, hogy miért vagy itt. De egyvalamit jól gondolj át: nem szabad összekeverned azt, amit akarsz, azzal, amire szükséged van."
Mind a cselekmény, mind pedig a Pokol leírása helytálló volt. Tetszett a sötétség, ami a történetből áradt és pont amiatt, hogy minden egyes oldalt a sötétség hatott át lett volna jó, ha ez az utolsó oldalig is megmarad, mert így egy hatalmas ugrás van és ez nekem személy szerint nem tetszik annyira.
Izgalmakban sem szűkölködik a kötet, a Mazikinek gondoskodtak róla, hogy ne legyen unalmas. Önmagában, mint lények (igazából nem is tudom, hogy minek nevezzem őket) érdekesek voltak és jól feldobták a történetet, de azért nem maradéktalan az örömöm Ana és Takeshi miatt, sőt Malachit is sikerült majdnem megölniük, aminek nagyon nem örültem volna, mivel Lela Malachi nélkül csak bolyongott volna körbe-körbe a városban, és talán akkor meg sem találta volna Nadiát, aki az első perctől kezdve teljesen magába volt fordulva. Olyan volt, mint egy zombi, de nem iZombie Liv-es stílusban.
A Bíró egy igazi kérdőjel. Nem tudtam eldönteni, hogy akkor ő most jó vagy rossz. Mindvégig Malachi úgy beszélt róla, mint valami gonosztevőről, holott nem hiszem, hogy az. Valami oka csak lehetett a döntéseinek. Az biztos, hogy nem osztogat mindent ingyen, mindenféle tét nélkül, mégis lágyszívű volt.
Nem tudom elképzelni, hogy mindezek után, hogy fog folytatódni a történet. Kétségeim vannak.

Utolsó mondat: "Igenis, hölgyem."


Kedvenc idézeteim:

"Annyira belemerülnek a saját szomorúságukba, hogy nem látnak túl a sötétségen."

"– A kegyelem nem egy jog. A kegyelem ajándék valakitől valakinek. Nem lehet kiérdemelni."

"Túlságosan elfoglalt a meghalás."

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése